Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

S E C H S U N D Z W A N Z I G.

Az előszobában guggoltam és erőszakosan betuszkoltam a cipőfűzőmet lábfejem mellé. Heves mozdulataim közepette hajam gyakorta a szemembe libbent, amit dühös prüszköléssel zavartam el, s még egy halk istenkáromlást is eleresztettem.
– Ez nem rád vall – a hirtelen hang hatására összerezzentem, majd lassan felegyenesedtem. Anya állt velem szemben, összefonta mellkasa előtt karját, komoran nézett rám, mint ahogyan akkor nézett, amikor valami oltári nagy rosszaságot csináltam. Elegánsan volt most is felöltözve, hiszen munkába sietett, miután engem ki kellett raknia az iskolánál.
– Mi van a BMW-vel? – érdeklődtem semlegesen, majd a fogashoz léptem és felvettem a fekete szövetkabátomat.
– A szerelő azt mondta, hogy minimum két hét. Nincs készleten az az alkatrész, ami kell hozzá és idő, amíg megrendelik és kiszállítják.
Anya felé fordultam ismét. – Remek – sóhajtottam egy hatalmasat.
– Miért?
– Jövő hét utáni héten hétfőn el kell utaznunk.
– Hova? – Anya hangja számonkérő volt, kicsit már-már mérges is. Jó, érthető is, mert nem szóltam neki eddig erről az egészről.
Bár, nekem is szokatlan és újdonság.
Arról nem is beszélve, hogy még csapat sincs, akivel utaznom kell majd.
– Lesz egy továbbtanulási expo Berlinben és az igazgatónő azt akarja, hogy a DÖK képviselje a Goethét – vontam vállat, s felkaptam a táskámat.
Anyával együtt kiléptünk a hideg novemberi reggelbe és az autójához sétáltunk édeskettesben. Chantival úgy beszéltük meg, hogy az iskola előtt találkozunk a szokásos módon és együtt jelenünk meg a nagyközönség előtt, mivel ő ma nem aludt itthon. Milyen jól is tette...
– Jó azért, hogy tájékoztatsz erről, Annelise – morogta maga elé, majd beizzította a motort és kitolatott a hídról.
– Éppen szólni akartam...
– És kísér titeket tanár gondolom. Kicsoda?
– Herr Müller – vágtam rá, szívem hevesen kezdett el verni.
Tegnap este fél nyolckor lépett le tőlem... addig szüntelen együtt voltunk.
Javarészt egymás karjában, csókolózva, a háttérben a Netflix sorozataival...
A kép, miszerint viszonyom van a tanárommal, csak most tisztult le bennem, abban a pillanatban, amikor kiejtettem a nevét. Egyszerre éreztem magamat undorítónak és elégedettnek, mégis inkább szánalmasnak... ő egy tanár, és én a diákja. Ez olyan, mintha a főnököm lenne a szeretőm.
Mármint, tilos. Talán?
Ezért nem mondhatom el senkinek, pedig... akármennyire közhelynek is hangzik, mindenkinek el akarom.
– Akkor gondolom nem baj, ha beszélek vele – anya feszült hangja szakította félbe a gondolataimat.
– Szerintem fölösleges – jegyeztem meg higgadtan, de legbelül remegtem és a legkisebb porickám sem akarta, hogy Herr Müller megismerje anyámat. – Mármint, még nincs kiforrva az egész, ezért kell egy kis idő. De mindent elmondok időben.
– Ezt is úgy kellett kiszednem belőled. Másképpen meg, egész nagy szabadságot adok neked, lehet saját autód, zsebpénzed, nem befolyásolom a közösségi életedet, viszont az, hogy Berlinbe elengedjelek egy olyan tanárral, akinek még a nevét sem hallottam a minisztériumban, az kívül esik ezen a szabadságzónán.
– Ha ennyire akarod – sóhajtottam beletörődően. Azt hittem, hogy ez talán megakadályozza anyát, de sajnos nem így történt.
– Akkor most bemegyek veled és beszélünk vele együtt.
Jézusom! Nem, nem és nem. Ennyire nem büntethetsz engem...

***

A tanári előtt álltunk, s mintha minden a másodperc tört része alatt történt volna. Anya határozottan bekopogott, majd kihívatta az érintett személyt Frau Enzbergerrel. Még távoli zajként érzékeltem, ahogyan a telefonom pittyen, biztosan Chanti írt, hogy hol a fenében vagyok már, de a kínos érzésen kívül semmi más nem forgott a fejemben.
Herr Müller pár másodperccel Frau Enzberger távozása után lépett ki az ajtón, s tekintete először rám tévedt, majd a mellettem összefont karokkal álló édesanyámra. Oldalra fordítottam a fejemet, nem akartam felvenni Zekivel a szemkontaktust, aki érezhetően legalább annyira zavart volt, mint én és talán arra gondolt, hogy anya most fogja beperelni kiskorú szexuális zaklatása miatt.
Bár, remélem tisztában volt vele, hogy sosem szedne ki belőlem anyám semmit.
Pedig nagyon jó ügyész.
– Zeki Müller – nyújtott kezet az osztályfőnököm.
– Heide Weber – anya hangja rideg volt, tárgyilagos, amitől egy kicsit magam is berezeltem.
– Valami probléma adódott esetleg? – Zeki meglepően diplomatikus volt.
– Elnézést a korai zavarásért, Herr Müller, de a lányom ma reggel említette ezt a bizonyos expot, ahova az Ön felügyeletével mennek...
Zeki bólintott egyet, de mielőtt mondhatott volna bármit is, megszólalt a becsöngő. A férfi felém fordult, majd óvatosan megérintette vállamat.
– Szerintem édesanyád nem bánja, ha most elküldelek órára. Majd még veled is elbeszélgetek erről.
Anya bólintott egyet, de csak szemem sarkából láttam, ugyanis egész végig Zeki szemébe néztem. – Rendben – motyogtam, majd bólintottam egyet alázatosan.
– Légy jó, édesem – anya egy puszit nyomott a homlokomra.
– Szia – intettem neki, majd sarkon fordultam és felsiettem a termünkbe.

***

Társadalomismeret volt a hatodik óránk, melyről megkönnyebbülten rohantam ki. A tanár magyarázása rémunalmas volt, olyannyira, hogy a lábam magától elment volna irodalom fakultációra.
Nem csak a tanár, de a tananyag miatt is.
– És hallod, felmentünk hozzá – Zeynep és Chantal mellé léptem, s egyből hallottam, hogy ismét valami pasiról van szó. Megráztam a fejemet, majd egy beletörődő sóhajjal néztem a lelkesen mesélő Zeynepre.
– Ez már megint egy újabb? Vagy még az a Hartmann?
– Maradj már – nyafogta – csak nem találom a nagy őt.
– Nem mondták, hogy azt nem úgy kell keresni, hogy minden pasin végigmész a városban?
– Nem is minden – morogta Zeynep, mellei előtt összefonta karját.
– Valóban – vihogott Chanti – München túl nagy.
Elvigyorodtam én is. Zeynep nem volt sosem egy hűséges típus, elég könnyűvérű, de ezért nem tudtam hibáztatni. Vannak olyan emberek, akikben nem tisztul le időben az egy állandó partner fontossága... és Zeynep is ezek közé az emberek közé tartozott.
Bár, egy pillanatra én is megriadtam az elköteleződés gondolatától, s annál jobban már csak az elköteleződésemet jelentő személytől, aki ebben a pillanatban fordult ki a tanáriból. Egyből elkaptuk egymás tekintetét, majd körözött egyet mutatóujjával a levegőben.
– Herr Müller – Chanti és Zeynep ezerwattos mosolyt villantva fékezett le az osztályfőnökünk előtt. – Ma nagyon jól néz ki – tette hozzá Zey.
– Seggfej egy, kettő – bólintott a lányok felé vigyorogva, kezét zsebretette – húzzatok órára, a DÖK-ös velem jön – magához intett. Én kéretlen-kelletlen megfordultam, s a lányoknak egy hanyag módon intettem búcsút.
Herr Müller felzárkózott hozzám miközben végigsétáltunk a szürke, graffitikkel összemocskolt, szemetes folyosón. Néha arrébb rúgott egy pár elhajított szalvétát, papírt, de sikerült felvennie velem a tempót. – Annelise – suttogta nevemet, lopva rám pillantott.
Kedves kis gödröcskék mutatkoztak meg borostás arcán. Feltűnően mosolygott maga elé, amit a mellettünk elsiető diákok furcsállóan észleltek, főleg azok, akiket tanít... ők ugyanis tudják, hogy Herr Müller nem az elbűvölő, diákszerető mosolyáról híres. – Zeki – susogtam én is nevét, s ugyanúgy elmosolyodtam.
– Milyen volt az estéd?
– Egész jó – bólintottam egyet, s legszívesebben karjaiba bújtam volna ismét. A megosztó érzés megint felbukkant, ugyanis lelkem mélyén nagyon jól éreztem ennek a helyzetnek a helytelenségét, de nem tudtam és ha még tudtam is volna, sem akartam volna megváltoztatni akármit.
– És milyen lesz a ma estéd? – tette fel a kérdést, miközben felkocogtunk a lépcsőn az aulához.
Beharaptam az ajkamat, s egy pillanatra a szívem hevesebben kezdett el verni, nem csak a lépcsőzés miatt. Most, ha valóban arra akar kilyukadni, amire gondolok... – Csak mert megismételhetnénk a tegnapit... – Zeki hanyagul megvonta vállát.
– Az a baj, hogy Chantal és anya is otthon lesznek – megvontam vállamat, de legbelül egy kicsit sajnáltam, hogy vissza kell utasítanom az ajánlatát.
– Akár nálunk is lehetnénk.
– Maguknál? – Zeki felé kaptam tekintetemet. Jól tükröződhetett rajtam a kezdeti rémület, ugyanis az osztályfőnököm elmosolyodott, s egy tincset elsimított vállamról, hátha ezzel sikerül megnyugtatnia.
– Laura és Meike laknak velem – jelentette ki – tudod, az A osztályba járnak.
Bólintottam egyet.
– De ma este Meike az egyik barátnőjénél tanul, Laura meg Dangernél alszik.
– Milyen szerepet tölt be a házukban?
– Javarészt én vagyok az, aki eteti őket és figyel, hogy nehogy felcsinálják bármelyiküket is – jegyezte meg szellemesen – Laura és Meike az én felügyeletem alatt laknak ott. A ház, az... Laura testvéréé.
– De azért ma elengedi Dangerhez... – több kérdés is felmerült bennem, de nem akartam egyiket sem feltenni Herr Müllernek. Többek között az, hogy miért lakik Laura testvérének a házában és ki egyáltalán az a személy... ez már kettő. Plusz, érdekelne az is, hogy miért hív át pontosan.
– Nekem is van fontos tennivalóm – lecövekelt a lépcsőfordulóban, azon az eldugott helyen, ahová még Gerster kamerái sem érnek el, s én is hirtelen lefékeztem mellette.
– Még ki kell találnom valamit, hogy mit mondjak Chantinak és anyának...
Zeki közel lépett hozzám, átkarolta derekamat. Érintése szenvedélyes volt, birtoklóan markolt csupasz bőrömbe. – Találd ki gyorsan, Anne – teljesen ajkaimra hajolt, de még véletlenül sem csókolt volna meg.
Az túl rizikós...
Mégis, ennek tudatában is akartam. – Csókoljon meg – ziláltam.
– Gyere el este és többet is kapsz – Herr Müller megragadott tarkómnál, majd egy hirtelen mozdulattal távol lökött magától. A vér felforrt szinte ereimben, többet akartam tőle abban a pillanatban, ezt pedig ő tökéletesen látta rajtam.
Ezért játszik velem.
Én meg természetesen hagyom.
Herr Müller elsétált komótos léptekkel mellettem, nekem pedig nem volt mit tenni, követnem kellett. Ismét felzárkóztam hozzá, felvettem lépésének tempóját, de közben csak a tegnapra és a mára tudtam gondolni már. Nem érdekelt sem a DÖK, sem a szalagavató, csak ő.
Utálom, hogy elveszi az eszemet.