Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

A C H T Z E H N.

Am 27. Oktober 2018

Halkan búgott a telefonom fülem mellett, éppen arra várt, hogy a másik fél fogadja a hívást. Idegesen doboltam lábammal, majd a komódhoz sétáltam és elővettem egy apró posztitet, hogyha esetleg valamit fel kellene jegyzetelnem, el ne felejtsem. Régen volt már.
– Itt Rose Neumayer, miben segíthetek? – szólt bele a vonal másik végéről egy személy. Lágy, dallamos női hang volt, megnyugtató.
– Szia Rose – válaszoltam zavartan – Anne vagyok... Anne Weber.
– Anne! – A hölgy eddig is vidám hangja derűssé változott. – De régen beszéltünk! Hogy vagy? Hallottam, sulit váltottál.
– Ki mondta el?
– Inge – vágta rá egyből – bár, amikor nem jöttél órákra, szinte éreztem, hogy ez van a pakliban.
– Nem éppen tudtam összehozni az órarendemmel a táncórákat, az a baj – tettem hozzá – viszont most ezzel kapcsolatban hívtalak fel.
– Hát, nem tudom, hogy hova tudnálak berakni...
– Nem, nem úgy – vágtam szavába – egy hülye ötlete jött az osztályomnak és most azért hívlak. A szalagavató ünnepségen táncolni szeretnénk valamit és ehhez kellene a segítséged.
– Mármint betanítani a táncot? – Rose hümmögött egyet. – Döntöttetek már a stílusról?
– Még semmi sincs tisztázva, de gondoltam, hogy jobb, ha előre szólok erről.
– Mikor lesz az esemény?
– Január elején – vágtam rá azonnal. A papíromra lassan apró pöttyöket rajzolgattam, néha hátratoltam az arcomba hulló vöröses tincseket.
– Addig van időtök még, bármit megtanulhatunk.
– Szóval elvállalod?
– Van időm... hetente kétszer egy óra, ha megfelelő nektek. Egyszer kedden és egyszer pénteken, délután kettőtől.
– Még megkérdezem az osztályfőnökömet és az osztályt – komoran feljegyzeteltem az időpontokat, de legbelül a szívem megdobbant, amikor Herr Müllerre gondoltam. Ahogyan tegnap átölelt és...
Megráztam a fejemet.
– Rendben Anne – Rose hangja akceptáló volt.
– Köszi Rose – bólintottam egyet, s leültem az ágyamra.
– Akkor majd jelezz vissza, hogy jók-e az időpontok.
– Oké.
A vonal halk sípolással szakadt meg, én hátradőltem az ágyon. Le sem feküdtem szinte, a telefonom az első adandó alkalommal pittyent egyet, mire felkaptam a készüléket és feloldottam a kijelzőjét. Nagy sóhajjal olvastam végig a fodrászom üzenetét, amelyben megadta az időpontot, amikor mehetek hozzá. Valóban, nemrég voltam nála, de miután rossz festéket kaptam a boltban, megbeszéltük, hogy egy kis idő múlva átfestetem.
Valószínűleg világosbarnára.
– Kopp-kopp! – Chanti benyitott a szobámba, majd meg sem várva az engedélyemet ugrott be mellém az ágyba. Elterült mellettem, amit egy halk sóhajjal díjaztam, majd rápillantottam. Már fel volt öltözve, egy egyszerű fehér pólóba és egy sötét, talán fekete farmerba.
– Hát te? Még csak reggel hét van és ráadásul ősziszünet – felültem az ágyon és a lányra pillantottam. Sminkje most nem volt hivalkodó, mint ahogyan ezt megszoktam tőle. Egyszerű testszínű palettát használt most, rúzsa is bézs volt, visszafogott. – Hova mész?
Chanti szórakozottan megvonta vállát. – Mondtam, hogy dolgozni akarok. Herr Meyer felvett maga mellé beugrósnak a cukrászdájába.
– Ez nagyszerű hír – elmosolyodtam.
– Valamiért úgy érzem, hogy ideje felelősséget is vállalnom – rámpillantott nagy kék szemével – lassan tizennyolc leszek, így nem ártana.
– Én már vagy két nyáron is ott dolgoztam az öregnél. Jó munka, nem megerőltető és megfizeti rendesen.
– És arra is gondoltam, hogy esetleg beszállnék a rezsibe... ha már itt lakom...
Várjunk, mi? Ezt nem csak ideiglenes helyzetnek terveztük?!
Értetlenül néztem Chantalra.
Csóválta fejét. – Ne ijedj meg, nem akarok kullancsoskodni rajtatok. Csak addig szerettem volna egy lakást, ameddig nem erősödöm meg annyira anyagilag, hogy egyedül is tudjak élni... olyan jó lenne egyedül lenni és erősnek, függetlennek... mint te.
Mint én?! Megráztam fejemet. – Én nem vagyok egyedül, anyával élek. Nem vagyok független.
– De olyan jól el tudod irányítani az életedet... – Chanti csüggedten felült az ágyon – mindenki odafigyel rád, amikor beszélsz és olyan okos vagy. Szépen öltözködsz és... mindenki megnéz téged. Szó szerint mindenki. – Utolsó mondatát erősen nyomatékosította, s úgy nézett rám, mint aki egyértelműen utal egy személyre.
– Nem hiszem, hogy ez így működik...
– De – vágta rá – mindent megadnék azért, hogy Herr Müller csak egyszer figyeljen rám annyira oda, mint rád eddig bármikor.
Összevontam szemöldökömet. Nem tudhatja... hiszen nem mondtam, hogy tegnap vele találkoztam. És egyébként is... honnan veszi ezt? Semmi sem támasztja alá azt, hogy engem ő valamiért másként kezelne.
Vagy, talán igen. És ha igen, akkor miért nem?
– Ezt honnan veszed? – Megráztam fejemet.
– Ahogyan néz rád – vont vállat – érdekli, hogy mit mondasz és hogyan mondod. Mindent megjegyez, még ha ezt nem is gondolná róla senki. Olyan akarok lenni, mint te...
Oldalra vontam ajkamat. – Ne beszélj hülyeségeket – Chanti vállára helyeztem kezemet. – Herr Müller nem néz rám másképp és ne hidd azt, hogy ha olyan lennél, mint én, akkor jobb lenne. Te így vagy egyéniség és tökéletes, ahogy vagy.
Chanti elmosolyodott, s egy apró könnycseppet morzsolt el. Fel sem eszméltem, csak egy pár másodperc után tisztult le bennem, hogy szorosan magához ölelt és hálásan bólogatott. – De azért tudsz adni tippeket?
– Mihez?
– Hogy hogyan legyek jó nő.
– Légy önmagad – elmosolyodtam ismét – nem fogsz elkésni? Nemsoká nyit az öreg.
Chantal riadtan kapott szájához, majd felugrott az ágyról. – De! – kiáltotta.
– Ne siess! – szóltam utána, de ő már ezt nem hallhatta bizonyára, amilyen sebességgel kirobogott az ajtómon, az is csoda, hogy a padlószőnyeg a helyén maradt.
Hatalmas sóhaj szakadt fel tüdőmből, majd lassan kifújtam és ezzel egy ütemben kinyitottam a szememet. A gondolataimban ismét megjelent Herr Müller, az illata, a tekintete, ahogyan fürkészte arcomat ott, a tónál, a holdfényben és ahogyan, amilyen tisztelettel beszélt hozzám.
Beleborzongtam már csak az emlékébe is, de komoran elzavartam ezt az érzésemet. Felkeltem az ágyamból és úgy gondoltam, hasznossá teszem magamat. Levánszorogtam a konyhába, ahol már anya bőszen tett-vett, intézte a reggeli rutinját. – Ma is bemész? – intéztem felé, miközben leültem a kanapéra, s feldobtam lábamat a dohányzóasztalra.
– Holnaptól itthon dolgozom, de még ma igen, be kell – helyeselt, miközben magára kapta fekete lakk tűsarkúját és egy kedves pillantást vetett rám szőke tincsei mögül. – A fodrászod ma felhívott, mert nem ért el téged. Azt hittem, tetszik a vörös haj.
Megráztam fejemet. – Már annyira nem. Nem illik hozzám.
Vagy, csak nem akarok Herr Müller exére hasonlítani...
– Te tudod – vont vállat – szerintem jól áll.
Hátrafordultam a kanapén, s néztem, ahogyan édesanyám kilép az ajtón és magamra hagy az épületben. – Légy jó! – Mosolyogva intett, majd kilibbent az ajtómon.
Ó, én mindig jó vagyok... csak nem mindig jól.
Kínzónak éreztem a szünetet, túl sok kérdés feszült bennem, amit nem tudtam senkinek sem feltenni. Nem válaszolnának, nem is tudnának... biztosan. Miért mondta ezt Chanti... és miért érzem úgy, hogy volt alapja annak, amit feltételezett?
Még, ha jó magam sem akartam elhinni.
De az is lehet, hogy csak felettébb nagy feneket kerítünk – ő kerít – egy apró, elenyésző dolognak.