Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

S E C H S Z E H N.

Am 26. Oktober 2018

Péntek van, ami egyet jelent nálam a puccos öltözködéssel. Ilyenkor nincsen első órám kéthetente, ezért tízre kell mennünk a suliba, tehát van időm fürdeni, hajat csinálni, futni és sminkelni is. Előkerestem a kedvenc Coco Chanel ruhámat, amit apától kaptam még karácsonyra. Az idő kinn nem éppen volt napos, de a kedvenc fekete Chanel ballonkabátommal tökéletesen állt rajtam a bézsszínű, vastag szövetből készült, hosszú ujjas, harangszoknyás ruha. Imádtam minden centijét az említett ruhának, amit egy szép, elegáns sminkkel és egy lazán feltűzött frizurával spékeltem meg. Felkaptam hozzá a kényelmes, zárt tűsarkú cipőmet, s még egy utolsót simítva kinézetemet egy kis adag parfümfelhő kíséretében kilibbentem a szobámból. Táskámat a vállamra kaptam az előszoba asztaláról, majd előkutattam a kocsikulcsokat. Ma van a suli utolsó napja és ez hatalmas örömmel tölt el.
Chantalnak sajnos német előkészítője volt, ezért előbb be kellett mennie ma, de én nem siettem.
Igazi dívaként lépkedtem a kocsimig, majd már távolról kinyitottam. Még útbaejtem a pékséget a szokásos reggeli kávémért és szilvás párnácskámért, majd tényleg az iskolába indulok el.

***

Herr Meyer üzletébe lépve lépteimet halk csilingelés kísérte.
- Az új? - léptem a pulthoz, s az ajtó felett elhelyezkedő szélcsengőre mutattam. - Egyébként, jó reggelt!
- Jó reggelt kedveském! - csoszogott elő a hátulsó helységből Herr Meyer - Igen, új. Az egyik segítőm felmondott és most nekem kell a konyhán is lennem, meg kiszolgálnom és így könnyen meg tudom oldani.
- Sajnálattal hallom - bólintottam egyetértően.
Herr Meyer tagadólag legyintett remegő kezével, s elém tette a szokásos reggelimet becsomagolva. - Ezek a mai fiatalok nem elég kitartóak. Pedig jól megfizetem őket, akár hátul segítenek akár kiszolgálnak. Esetleg beugorhatna néha.
- Hát, az az igazság, hogy nagyon kevés az időm, de szünetekben mindenféleképpen lehet róla szó! - Szívesen dolgoztam fiatalabban is az öregúrnál, így most is azt fogom tenni.
- Egyébként, hogy áll azzal a férfival? - Az öreg fütyörészve szólt utánam, mint amikor az ember egy megjegyzést lehel a levegőbe, amikor távozni készültem. A kezem, mintha hozzáfagyott volna a kilincshez, megakadt, s Herr Meyerre pillantottam. - A barátnője mesélt róla reggel, hogy összeveszett azzal a török tanárával.
Chantal!
- Ne legyen ilyen szótlan, galambom - legyintett - múló állapot ez a férfiaknál. Amikor én voltam ilyen korban, mint most magácska van, az egyenes szó többet ért mindennél. Maga pedig az egyenes beszédéről híres, Anne.
- Igen, de ez annál bonyolultabb - lecsúszott a kilincsről a kezem, s erőtlenül a pultra támaszkodtam.
- Nincs olyan élethelyzet, amit egy kis kedvességgel nem lehetne orvosolni. Nézze csak meg! Próbálja ki! Ha elsétál valaki Ön mellett az utcán, csak mosolyogjon rá. Vagy a metrón, a vonaton. Először összezavarodnak, de végül visszamosolyog mind. Ezt hívják szeretetnek. Azt mondják, hogy az emberek utálják az embereket zsigeri szinten... nos, szerintem - megfordult, s egy kávéspoharat tett az asztalra - nincs olyan utálat, amit egy jókor ajánlott kávé ne oldana meg egy borongós őszi napon.
- Nem hívhatom el kávézni a tanáromat, Herr Meyer! - ingattam fejemet hitetlenül, mire az öregúr megragadta kezemet és a pohárra helyezte.
Annak tartalma forró volt és fekete. - Ackermann kisasszony szerint a fekete kávét szereti.
- Ez Chantal ötlete volt?
Az öregúr megvonta vállát. - Talán, de talán az enyém. Na! Ne ácsorogjon itt, vigye magával és adja oda neki! - Kezembe nyomta a kávét, s elmosolyodott.
- Köszönöm - biccentettem remegő gyomorral, s ismét a kijáratnak vettem az irányt.
- És ne feledje! A bocsánat csak akkor őszinte, ha szívből jön. Máshogyan nem ér fabatkát sem.
Bólintottam egyet egy erőltetett mosollyal ajkaimon, s kiszambáztam a pékségből.
Csak akkor őszinte, ha szívből jön... én nem bántottam őt, ő bántott engem!
Elmélázva pillantottam a papírpohárban lötykölődő eszpresszóra.
Vagy mégis? Megaláztam az osztálya előtt, nem is egyszer és készpénznek vettem a segítségét. Egy szemét voltam vele. Játszottam a haragjával, nem csoda, hogy jogosan fenyegetett meg.
Ő egy tanár, nem ezt érdemli. Ráadásul nem is ismerem.
De nem állíthatok csak úgy oda hozzá, hogy tessék hoztam kávét, mostmár leszünk barátok? Én rontottam el és nincs elég bőr a képemen ahhoz, hogy odaálljak elé.

***

Leállítottam a motort az iskola előtt, s a kiszálláshoz készülődtem, amikor megláttam a pohár eszpresszót ismét.
Oda kell neki adnom, mert ha nem teszem, csak még rosszabbul fogom magamat érezni.
De nem adhatom csak úgy oda... ha a tanáriba vitetem be az is gáz, akkor már csak az maradt, hogy kitegyem óra előtt az asztalára.
Lássuk... német előtt pont törim van, úgyhogy ki tudok lógni és üres a termünk. Tökéletes.
Előhalásztam az egyik tűfilcemet, s a papírpohár műanyag, jellegzetes alakú lepattintható tetejének a belsejébe egy szót véstem.

Sajnálom.

Mindig leveszi a tetejét a pohárnak, nem szeret úgy inni belőle, ezért itt biztosan észre fogja venni.

***

Töriről öt perc múlva kicsöngetnek, ezt pedig a jelző adta tudtomra. Itt az idő, belopakodhatok a termünkbe és mielőtt a többiek beérnének, elhelyezhetem a kis poharat.
Halkan kinyitottam a teremajtót, beslisszantam rajta és a tanári asztal közepére, jól látható helyre tettem a poharat. Szokása ugyanis rávágni az asztalra a táskát, amivel, ha nem látja, eltarolhatja a papírpoharat.
Leültem a helyemre, majd a többiek is lassan megérkeztek és mind furcsállóan néztek a kis egyedül árválkodó pohárra. Senki sem nyúlt hozzá, de mind megjegyezték, hogy az mi a francot keres ott.
Persze, próbáltam úgy tenni, mint aki nem tud semmiről és ezt úgy néz ki, be is vették. Jó színész vagyok, el kell ismerni - vagy nem.
A becsöngő után mindenki a helyére ült, s vártuk a tanárunk megérkezését. A szívem csak ekkor kezdett el a torkomban dobogni és akkor akartam csak elájulni, amikor belépett a terembe. Egy fehér póló és egy bézs kötött kardigán volt rajta, a szokásos kék farmerével, szemüveget ismét elfelejtett felvenni reggelről. A haja most sokkal rendezettebb volt, mintha foglalkozott volna vele többet. Nem nézett rám szokás szerint, de mi hangos köszönéssel üdvözöltük. A szeme egyből megakadt az idegen papírpoháron, mire minden porcikámban remegni kezdtem. Ideges és izgatott voltam, de féltem is. Fog egyáltalán valamit tenni, ha rájön, hogy az üzenet tőlem származik? - Ez mi? Remélem nem megint hashajtó.
- Nem, Herr Müller! - szólalt fel mellettem Chanti, s futólag rám pillantott - Már itt volt, amikor bejöttünk. Tiszta kávé.
- Biztos titkos hódolója van tanár úrnak! - szólt közbe kedélyesen Danger, amikor Müller, szokásához híven, levette a kupakot, s belekortyolt. A tekintete egy pillanatra megakadt a kupak belsején, majd rám nézett, de dacosan elkaptam pillantásomat.
Nem hiszem el, észrevette... most kezdtem csak el átkozni igazán magamat, amiért bedőltem Herr Meyernek és megcsináltam ezt a baromságot. Ismeri az írásomat és biztos benne, hogy csak én lehetek ilyen hülye.
Belekortyolt még egyszer a kávéjába, majd elővette az irattartóját. - Nézzétek át az anyagot, felelünk - mutatott felénk, miközben előhalászta az előző órán írt dolgozatainkat és még egy párat firkált rájuk. Gondolom most írja rájuk a jegyet és minden egyéb ilyen, amit ilyenkor egy tanárnak csinálnia kell. - Ingrid! - felnézett a dolgozatból, mire a mögöttem kettővel ülő barna hajú lány összerezzent - Ötös lett, gyere felelni.
A molett lány bólintott egyet, majd fellépett a katedrára, Herr Müller mellé, aki odaadta a kezébe a dolgozatát, majd szépen lassan, a padok között járkálva osztotta ki a diákoknak a kijavított feladatsorokat. Mint mindig, most is a legrosszabbtól haladtunk a legjobb felé, tehát az enyém valahol a végén van. - Mit tudunk az avantgárd művészetekről?
Ingrid valamit gagyogott a pódiumon, de nem tudtam figyelni a válaszára, ugyanis a gondolataimat lekötötte Herr Müller. Visszaszámoltam, míg már csak egy dolgozat maradt a kezében, ami az enyém volt. A padom elé lépett és kínzó lassúsággal tette le elém a dolgozatot. Szemében semlegesség tükröződött vissza, érdektelenül vizslatta kezemet, amikor elkaptam tőle a papírt.
Megfordítottam, hogy lássam az osztályzatot, de nem az kötötte le a tekintetemet. Az egyes mellett ott díszelgett egy rövidke, piros tollal írt szöveg.

Még mindig szeret Leo sétálni?

Alig észrevehetően Herr Müllerre néztem, s bólintottam. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. - Herr Müller... - szólítottam, mire ő odalépett elém, s a papíromra vésett ismét valamit.

Úgy látom mégis nyitni akarsz az osztályfőnököd felé
Este ötkor a tónál?

Bólintottam megint, ami egy apró mosolyt hozott formás ajkaira.
Valamiért, amikor a bocsánatkérésre gondoltam, nem pont így képzeltem el a történetet. Ketten, a kutyámmal este a parkban... ez olyan, mint a romantikus filmekben egy full romantikus légyott és ezt nagyon nem érzem helyesnek.