Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

F Ü N F U N D Z W A N Z I G.

Az délután szürkeségében parkolt le a BMW a házunk előtt. Egy villany sem volt felkapcsolva, csak a hátsó udvarban égett a lámpa, Leo mindenbizonnyal ki lett zárva. – Van itthon valaki? – szegezte nekem a kérdést Zeki, mire felé kaptam a tekintetemet.
– Anya majd csak olyan este nyolc környékén ér haza.
Herr Müller bólintott egyet, s csend telepedett ránk. – Kedves magától, hogy hazahozott. Köszönöm.
– Ennyivel minimum szolgálok – elmosolyodott.
Viszonoztam kedves mosolyát, majd kinyitottam a kocsiajtót és kiszálltam. Nem akartam neki még egy puszit sem adni, féltem, hátha anya már előbb hazaért és látja az egész jelenetet a konyhaablakból, vagy akár a szomszédok... azonnal elpletykálnák, hogy jár valami adonisz hozzám, anya pedig faggatózni kezdene, amint lehetősége nyílna rá.
Ahogyan végigsétáltam a térkővel kirakott ösvényen, a szépen megművelt előkerten keresztül, nem hallottam elindulni a BMW-t magam mögött. Valószínűleg Zeki végig ott állt és nézte, ahogyan a bejárati ajtó elé topogok és kiveszem a kulcsomat. Kezem remegett a tudattól, hogy még mindig engem néz, emiatt pedig nehezen találtam meg a megfelelő kulcsot, aztán a kulcslyukat.
Nagy nehezen sikerült bejutnom a lakásba. Bevágtam magam mögött az ajtót, gyorsan felkapcsoltam a nappaliban a villanyt, majd a táskámat a kanapéra vágtam, lerúgtam magamról cipőmet, s a konyhába baktattam. Valami élelemféle után kezdtem el kutatni, amikor megszólalt a csengő. Összerezzentem, de a pillanatnyi meglepettségem után egyenesen az ajtó felé sétáltam. Biztosan a szomszéd jött át megint panaszkodni, hogy Leopold valamelyik petúniáját kiásta vagy éppenséggel megkergette a macskáját. Általában mindig akkor terjeszti be felénk a problémáit, amint valaki hazaér, így még frissében elkapja az embert.
Sóhajtottam egyet, elfordítottam a reteszt, s már felkészültem Frau Heidenberg számonkérő dünnyögésére, ahogyan előadja megint, hogy Leo mennyire egy neveletlen pokolfajzat, akit kennelbe zárva kellene tartanunk, ha nem vagyunk itthon.
Kitártam morcosan az ajtót, s minden erő elhagyta a lábamat. Mintha csak egy klisés romantikus filmbe csöppentem volna, ott állt előttem Herr Müller, egy pólóban, a kocsikulcsával a kezében.
Zavaromban semmi értelmeset nem tudtam kinyögni. – Zeki?!
– A pulcsim – mutatott rám a férfi – rajtad maradt.
– Ó – állapítottam meg, ahogyan végignéztem magamon, majd egy másodperc alatt lekaptam és átnyújtottam a bézs anyagot. Hirtelen hideg lett, még nem kapcsoltam fel a fűtést, s emiatt libabőrös lettem, remegni kezdtem.
– Esetleg bemehetek? – tette fel nekem a kérdést Herr Müller, miután már egy perce állhattunk egymással szemben némán.
– Ne – vágtam rá zavartan, mellkasának nyomtam kezemet. Zeki egy értetlen tekintettel díjazta a mozdulatomat, s ennek láttán csak még jobban összezavarodtam – nem lenne jó... anya, ha hazajön...
– Gyors leszek, ígérem – Herr Müller elmosolyodott, s levette szemüvegét. Mindenbizonyára divatszemüveg lehetett csak, elég törékenynek és bóvlinak tűnt, nem optikai szaküzletben csinálták.
– Mi? – Megráztam fejemet.
– Meghívhatnál egy kávéra – bólintott egyet, majd összefonta mellkasa előtt karját és úgy nézett engem.
Köhintettem egyet, majd oldalra álltam, ezzel szabad utat engedve Herr Müllernek. Lassan belépett az ajtón, én kegyesen behajtottam azt mögötte.
Nem is kellett neki indok ezután, közelebb lépett, egészen közel hajolt hozzám.
Fejemet jobb oldalra fordítottam, ő hozzám igazodva balra. Nem ért hozzám egyetlen ujjal sem, még csak a karomat sem érintette meg, ahogyan eddig bármikor, egyszerűen csak ajkaink kerültek veszélyesen közel.
Balra fordítottam a fejemet, Zeki pedig lassan jobbra, majd elmosolyodott. Mélyen nézett szemembe, láthatóan tetszett neki a játékom, ahogyan ki akarok bújni a vonzalma alól, habár ő teljesen tisztában volt vele, ez mennyire nehezére esne bármely nőnek ezen a világon.
Ismét a másik oldalamra fordítottam a fejemet, s homlokom Herr Müller homlokának ért. – Hogy ver szived, míg üt az óra, mely szétüzi vendégidet – suttogta halkan, mire elmosolyodtam.
– Minden diáklányt Goethe versekkel csábít el? – Belső remegés fogott el, de ezt nem mutattam Herr Müller felé, akkor túlságosan nyert ügynek érezte volna a fennálló helyzetet.
– Hogy vágysz az ajkra, a forróra, mely nyögve nem mondhat nemet. Hogy rontsz prédáddal a szentélybe, nehogy tiszted' halasztva véts – kezei lassan egyéimre csúsztak, lágyan fogta körül őket – S Ámor fáklyája enyhén égve... Apró lesz, mint az éji mécs.
– Csókodtól, mint ha zápor esnék, hogy reszket arca, keble... – folytattam. Zeki meglepődött, habár a mosoly nem lohadt le arcáról. Lassan én is mosolyogni kezdtem, s kezének biztos fogásából kiszabadulva végigsimítottam karján. – Most vakmerésed kötelesség, s a szemérem nem bír vele. – Karjáról áttértem mellkasára, mely minden egyes érintésem hatására megfeszült, majd elernyedt újra. – Ámor segítne, de félkézzel magad már levetkeztetéd, – kezem lassan becsúszott pólója alá. Zekinek nem kellett több, vadul lekapta magáról pólóját, és messzire elhajította. Elmosolyodtam, majd egy századmásodperc alatt megiramodtam a nappali felé, karomat bohókásan széttártam – aztán pajkos szégyenkezéssel befogja mind a két szemét – susogtam mosolyogva, jómagam is szemem elé kaptam reszkető kezeimet. Amint leengedtem őket, odaért hozzám, közel vont magához, teljesen forró, félmeztelen testének szorított.
Megcsókolt.
Lágyan omlottam karjaiba, átadtam minden porcikámat neki, s annak a mindent elsöprő érzésnek, amelyet valamiért ő volt képes hosszú idők óta először felébreszteni bennem. Csak ő, senki más.
– Szeretsz játszani velem? – Zeki alig távolodott el ajkamtól, szemét behunyva szegezte nekem a kérdést, pajkosan, szenvedélyesen.
– Néha a gazella is üldözheti az oroszlánt, nem? – Halk szavam hallatán Herr Müller kinyitotta szemét.
– Soha – Zeki ismét birtokba vette ajkamat, viszont már sokkal vadabbul csókolt. Még közel sem adta bele minden vágyát, kellően visszafogott, udvarias volt.
Kezemet végigvontam hátán, óvatosan körmömmel végigszántva fahéjszínű bőrét, s ez volt az a mozdulat, ami arra bíztatta őt, hogy még vadabbul csókoljon. Élveztem minden pillanatát, azt, ahogyan birtokol, ahogyan az övé vagyok, s ezt minden mozdulatával csak egyre erősebben támasztja alá. – Mit szeretnél? – Hirtelen elvált ajkaimtól, megragadta tarkómat, s szenvedélyesen suttogott fülembe.
– Magát – sóhajtottam a kéjtől megrészegülve – téged. Téged, Zeki.
Herr Müller finoman lökött rajtam egyet, majd együtt dőltünk le a hatalmas sarokülőnkre a nappaliban. Ágyékát határozottan lökte lábam közé, miközben felém magasodott teljes alakjával, de ajkunk egy pillanatra nem vált el. Keze lassan felfedező útra indult reszkető alakomon, hasamon, a melleim mentén, s tisztán hallottam, ahogyan kipattintja nadrágján a gombokat, majd lehúzza sliccét. Egy pillanatra megállt ziláló levegővételem és éreztem, ahogyan a vágyon lassan felülkerekedik a félelem. Innen már közel sem éreztem biztosnak azt, hogy mennyire helyes, amit csinálunk. – Zeki – motyogtam halkan, de a férfi oda sem figyelve rám húzta fel hasamon a pólót, s szerelmes csókokkal árasztott el. – Zeki... – szólítottam ismét, hangom már jobban remegett, míg a férfi keze egyre jobban közeledett nadrágom széléhez. Nem helyes... kellemes, nem jó! Kipattintotta a szoros övet, s ekkor valami elmondhatatlan félelem lett rajtam úrrá. – Herr Müller! – kiáltottam remegő hangon, s mint a puska zajától megriadt őz, kétségbeesve löktem ki magamat a férfi alól, majd hátrébb kúsztam a kanapén.
Ő értetlen fejjel térdelt fel eddigi pozíciójából, félig letolt farmerja alatt teljesen kilátszódott fekete bokszere, tanácstalanul bámult engem. Nem akartam, de a félelem szabad szemmel látható remegést és könnyeket csalt elő. Halkan pityeregni kezdtem, térdemet magam elé húztam fel, sminkem pedig nagy valószínűséggel elkenődött.
Herr Müller zavart volt, sietősen rángatta fel magára vissza nadrágját, majd letérdelt a sarokülő mellé. – Ne, ne, ne – csitított halkan.
Szörnyen éreztem magamat, megalázóan és bénán. – Ne sírj, hé – felült mellém a puha ülőalkalmatosságra, egészen közel hozzám. Nem zavart a közelsége, annak ellenére, hogy nem olyan régen menekültem karjai közül. – Beparáztál...
– Bocsánat – szipogtam, de könnyeim még mindig zuhogtak.
– Rohadtul ne kérj bocsánatot – Zeki hangja szigorúra váltott. – Nem hibáztál.
Bólogattam. Nem hittem el neki, igenis úgy éreztem, mintha átvertem volna őt. Feltüzeltem, húztam az agyát, aztán faképnél hagytam... ezt egy férfi sem szereti, megalázónak érzik. – Anne... voltál már együtt férfival? – Éreztem Herr Müller hangján a zavartságot. Nem ismertem egy erényes, jól nevelt férfinak, mégis ezt a kérdést olyan tapintatos hangnemben tette fel nekem, ami minden számításomat felülmúlta. Félve megráztam fejemet, de nem mertem Zekire nézni. – Basszameg – hangja ellágyult, amint belenyilallt a felismerés. – Ha ezt tudtam volna.
– Akkor? – kérdeztem.
– Akkor nem mentem volna bele a játékodba. – Herr Müller komor volt, mint aki mélységesen megbánta az elmúlt pár percet. – Azt hittem, hogy már hazai pályán játszol.
– Az volt az eredeti terv, hogy lefeküdjünk? – Apró keserűség buggyant a felszínre belőlem, s még magamat is megleptem, nem hogy még őt.
– Beszélgetni akartam csak – közölte – és veled lenni. Nem megdönteni téged. Persze, amikor láttam, hogy felveszed a játékomat, elkezdtem kívánni...
Összébb húztam magamat, s Herr Müller még közelebb bújt hozzám. Átkarolt teljesen, s hagyta, hogy fejemet vállára döntsem. – Legyél őszinte velem. Akarod ezt?
Félszegen bólintottam. – Csak még nem most.
Zeki beleegyezően bólogatott, majd egy finom puszit lehelt homlokomra. – Azért, ha eljön az ideje, tudasd velem. Első akarok lenni.
Hirtelen rá kaptam pillantásomat. – És utolsó is?
A férfi ajkára halovány mosoly húzódott fel. – Az nem tőlem fog függni.
– Akkor igen – fejemet ismét mellkasára hajtottam.
– Ez egy némán elmorzsolt 'Szeretlek, Zeki'?
– Az nem tőlem függ – vontam meg vállamat. A férfi felkelt mellőlem, majd a padlóra hajított pólója után nyúlt, s magára kapta azt. Felé kaptam tekintetemet, zavartan néztem, ahogyan felveszi a pulcsiját is. – Hova megy?
– Hova akarod?
– Sehova – vágtam rá egyből. Nem akartam egy ilyen élmény után egyedül maradni, túl sok kérdés kavargott bennem, s ha bár Zeki egyiket sem tudta volna megválaszolni, szükségem volt arra, hogy itt legyen.
Felkászálódtam a kanapéról, lábam még mindig iszonyúan remegett.
Herr Müller ismét hozzám sétált. – Azért, egy kávét kérhetek?
Bólintottam egyet, majd kiléptem oldalra, hogy a konyhába siessek, de a férfi utamat állta. – Árumegállító jogom van – vigyorodott el.
– Mi a vám? – Összefontam melleim előtt karomat, s egy apró fintort vetettem felé.
– Egy csók – vonta meg vállát.
Gyors puszit nyomtam forró ajkára, majd pajkosan kiugrottam karjai közül, s a konyhába iramodtam, Zeki pedig utánam.