Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

D R E I U N D Z W A N Z I G.

Az égbolton már a nyugati oldalhoz közeledett a nap, miközben a tornaterembe sétáltam. Az utolsó órámnak már két órája vége volt, de autó hiányában nem tudtam hazamenni ilyen gyorsan, ezért úgy döntöttem, hogy maradok az iskolában. Anyának dobtam gyorsan egy üzenetet, hogy jöjjön el értem, elmeséltem neki röviden a mai nap eseményeit.
Kivéve azt, ahogyan Herr Müller...
Megráztam fejemet, így próbáltam elzavarni a kusza gondolataimat. Mind csak Müller körül járt és az érintése körül, ahogyan mosolygott és amilyen nyugalmat árasztott magából. Olyan volt, mintha valóban közeledni akarna felém, amit az is alátámasztott, hogy felettébb mély tekintettel figyelt engem és ő kezdeményezett testi kontaktust.
Lépteim egyedüliként visszhangoztak a kies folyosón, elhaladtam a nyitott ajtajú ebédlő mellett, s a becsukott büfénél, majd egyenesen a tornaterembe mentem a nagybejáraton keresztül. Lenyomtam a kilincset, s beléptem a hatalmas terembe.
– Anne! – Rose intett felém egyet, s felállt a padról, maga mellett már kikészítette a hangszóróit és a telefonját. – Korábban húsz perccel? Hol van Müller?
Vállat vontam. – Nem hoztam cuccot.
– Nagy dolog – a hölgy kivette a pénztárcáját a táskájából – vigyázol a cuccokra légyszi? Elszaladok a sarki pékségbe valami ennivalóért.
– Ja – vágtam rá unottan, s leültem a hangszórók mellé.
– Istennő vagy – cuppantott felém egyet Rose mosolyogva, s apró tánccipőjében kitopogott a tornateremből.
Oldalra vontam számat, s átkoztam a pillanatot, amiért ismét egyedül hagytak a gondolataimmal. Amik... közel sem voltak tiszták, és végképp nem erkölcsösek. Többet akartam már Herr Müllertől, mint amit eddig adott, s a gondolataimban csak ez tudott forogni, főleg, amikor letisztázódott bennem, hogy most vele kell majd táncolnom.

Idegesen járt a lábam fel és le, de végképp nem tudtam mivel bírnám csillapítani a bolond és életképtelen fantáziámat. A megoldás villáma élesen hasított elmémbe, majd egy örömteli heurékával felugrottam a helyemről, s bekapcsoltam a hangszórókat. Felcsatlakoztattam rá a telefonomat és az egyik legkedvesebb számomat kezdtem el játszani rajta. Ismétlésre raktam, majd nyújtani kezdtem, amely farmerben igaz, hogy nehézkesebb volt, mint eredetileg szokott lenni... de legalább nem bánják az izmaim a táncórát.
Sóhajtottam egyet, amikor a zene leállt, s felkeltem az utolsó nyújtó pózomból. A pár másodperc csönd alatt hallottam, ahogyan a ritkán olajozott teremajtó hangos nyikorgást hallatva nyílik ki. Háttal álltam neki, de mosolyogva tettem derekamra kezemet. – Gyors voltál. Már le is nyújtottam.
Nem érkezett válasz, de léptek zaját hallottam közeledni magam felé. Akkor már tudtam, hogy nem Rose tért vissza a sütizéséből, hanem a kedves osztályfőnököm érkezett meg a próbára.
Megfordultam, s egyből szemben találtam magamat Herr Müllerrel. Nagy, sötétbarna szemét rám emelte, majd lassan a padhoz sétált és levette a kabátját, majd a szemüvegét. – Általában nem szoktam gyors lenni.
Oldalra vontam zavartan fejemet. – A lassú sokkal élvezetesebb – folytatta gondolatát, miközben elém sétált. Egy kék hosszúujjú inget viselt, fekete nadrággal, hullámos, sötétbarna haja tökéletesen be volt lőve, annak ellenére, hogy több tesiórán is túlvolt már ma.
– Elnézést, hogy letegeztem – jelentettem ki komoran, amikor Müller megérkezett elém. Nem néztem szemébe ismét, féltem, hogy esetleg meglátná a gondolataimat...
– Szabad egy táncra? – felém nyújtotta jobbját, amit én önkéntelenül elfogadtam. Kezemet lassan végigcsúsztattam karján, majd vállán állapodtam meg. Herr Müller átkarolta derekamat mindkét kezével, ezzel közelebb vont magához, majd lassú ringatózásba kezdtünk.
A romantikus pillanathoz már csak az a lebilincselő, folyamatos szemkontaktus hiányzott, amit nem mertem megteremteni. – Anne – Herr Müller halkan súgta nevemet, amikor másik kezemet is nyakába helyeztem.
Nem volt mit tennem, felpillantottam rá. Viszont arra az elragadó, mély érzelmeket tükröző pillantásra nem voltam felkészülve, sokkalinkább rémültem meg tőle egy pillanatra, mintsem, hogy megnyugodjak. – Igen, Herr Müller?
– Ugye nem veszel komolyan?
– Tessék?
– Amikor olyan dolgokat mondok neked – Herr Müller óvatosan indította el a keringő lépéseit, amit én alázatosan követtem.
– Milyen dolgokat?
– Általában nem szoktam gyors lenni – idézte vissza korábbi szavait.
Megráztam fejemet. – Herr Müller csak viccel... tudom.
Müller bólogatott. – Attól féltem, hogy emiatt ismét tartani kezdesz tőlem.
– Nem ad rá okot – jelentettem ki, s lágyan simítottam végig vállán. Átkaroltam nyakát, ezzel még közelebb kerültem hozzá, testünk majdhogynem teljesen összeért.
– Tudom, hogy min mentél keresztül eddig – a férfi megfontoltan simogatni kezdte hátamat. Apró, körkörös mozdulatokat tett ujjával, melyek minden egyes elemébe beleborzongtam. Jól esett a közeledése, a tánc pedig segített ellazulni. – Megértem minden félelmedet és nem akarok én lenni a következő pedofil tanárod.
– Nem lesz az – fejemet vállára hajtottam, lehunytam szememet és ő teljesen magához szorított.
– Egyébként, a lassút jobban szeretem.
Megdobbant a szívem, s hirtelen kinyitottam szememet. Forró, mégis nyugodt hangja egy érzést keltett bennem, amely végett szívem hevesebben vert, éreztem, ahogyan lüktet a mellkasomban, majd ki akar onnan ugrani. Régen, nagyon régen éreztem már ilyet.
Vagy talán soha.
– Én is – oldalra fordítottam a fejemet, s Herr Müller csodálkozó tekintetével találtam szemben magamat. Meglepte a válaszom, amely teljesen őszinte és igaz volt, s egyáltalán nem a tőlem megszokott módon tálaltam neki.
– Én a táncról beszéltem – apró mosoly jelent meg szájának sarkában.
– Mi másról? – Magam is elmosolyodtam.
A táncunk lassult, majd ismételten a kezdeti ringatózásba ment át.
– Játsszunk kérdezgetőset – Herr Müller mosolya nem lohadt le ajkairól egy pillanatra sem.
Félszegen bólintottam. – Kezdj te – bökött felém fejével, majd vállára hajoltam ismét.
– Nem tudok mit kérdezni – megingattam fejemet, s mélyen magamba szívtam Zeki illatát.
– Akkor kérdezek én – bólintott egyet, majd jobb kezét nyakamra futtatta – mi a kedvenc színed?
– A kék – feleltem halkan – és a zöld, de az a szép, mint a frissen vágott fű színe. Vagy a lime-é. És magának?
– A vörös. Mint a vér... de a feketét is szeretem. Mit akarsz kezdeni magaddal az érettségi után?
– Talán beadom tanárira – végigsimítottam hátán – vagy, ha az nem jön össze, akkor újságíró leszek.
– Szeretsz írni? – vágott szavamba.
– Ez már két kérdés – lágyan hátára csaptam – ez nem ér. De egyébként igen.
– Szeretsz?
A kérdés váratlanul ért. Riadtan kaptam fel válláról fejemet, s egy értetlen, zavarodott pillantást intéztem felé. Még a vér is megfagyott bennem a kérdése hallatán, amely egyértelmű volt és teljesen magától értetődő. Ahogyan a válaszom is az lett volna.
Vagyis, talán az volt.
– Maga? – kérdeztem vissza, hangomban apró remegés ütközött ki.
– Szeretsz engem? – Herr Müller megállította a lágy ringatózást.
– Nem szabad – ingattam fejemet, olyan komoran, ahogyan csak tudtam. Ha már ő nem volt képes megzabolázni engem, legalább magamnak sikerüljön már.
– Nem azt kérdeztem, hogy szabad-e, hanem hogy szeretsz-e.
– Nem tudom – nyeltem egyet, s ismét nyakát markoltam meg.
– Én sem – Herr Müller hangjában felsejlett egy apró bizonytalanság. Sosem hallottam még ellágyulni a hangját ennyire, mint ebben a pár napban, s nem tudtam eddig, hogy milyen a karjaiban lenni és mély érzelmekről beszélgetni. Felemelő érzésnek számított az, ahogyan mindketten lassan levetkőztük a katonai egyenruhát és egy pár perc erejéig csupasz lélekkel szuszogtunk egymás karjaiban. – De meg akarom tudni.
Herr Müller lassan közelebb hajolt hozzám, ami apró pánikot keltett bennem. Szívem gyorsvonat módjára zakatolt mellkasomban, egész testemet apró rázkódás járta át, s nem tudtam, mi lenne a helyes. Egy pillanatban közelebb hajoltam, majd hátráltam. Aztán megint közelebb, aztán megint hátra...
– Döntsd el még ma legalább – morogta a férfi. Várt rám, várta a döntésemet és a folytatást, amit nekem kellett volna kezdeményeznem.
Most, vagy soha...
Határozottan közelebb hajoltam Zekihez, s közben behunytam szememet. Éreztem, ahogyan kezei lassan derekamra vándorolnak ismét, majd egy rövid felfedezőutat tesznek csípőmön és lapockáim között is. Szívem hevesen lüktetett, a kezdeti félelmet felváltotta a vágy, a kíváncsiság és a hiány ismeretlen vegyülete, amely még jobban Zeki felé lökött engem.
Puha ajkának érintése hirtelen ért engem, s emiatt összerezzentem. Kellett egy kis idő, amíg felfogtam a történteket és realizáltam, hogy Herr Müllerrel csókolózom a tornateremben. A tény, miszerint a lebukás rizikófaktora az egekben volt, teljesen hidegen hagyott, sőt... nem hátráltatott, hanem ösztönzött a csók folytatására.
Felvettem Herr Müller szokatlan, vad csókjának ritmusát, közben balomat arcára helyeztem, úgy húztam közelebb magamhoz, amikor távolodni akart. Beletúrtam hajába, nem akartam elengedni egy pillanatra sem magamtól, ahogyan ő sem szándékozott már elengedni engem. Hajamat óvatosan keze köré tekerte, s tarkómnál támasztotta meg fejemet. Csókja érzelmekkel telt, heves volt, de mégis megtartotta a tökéletes arányt a dominanciánkban.
Olyan tökéletes...
Keze óvatosan megfeszítette hajamat, amellyel jelezte, hogy egyelőre elég volt egymásból. Nem értettem egyet vele, de nem tehettem mást. Eltávolodtam ajkától, s végigmértem mosolygó arcát. – Na? – suttogta fülembe Zeki.
– Egész életemben arra vágytam, hogy egyszer valaki így csókoljon meg.
– Sosem csókoltam még meg senkit így egész életemben.