Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

D R E I Z E H N.

Am 05. Oktober 2018

– Veled meg mi van mostanság? – Chanti mellém lépett, s furcsálló grimasszal nézett rám. – Olyan vagy, mint egy hobó.
– Chantal, azért, mert nem vagyok két napja kicicomázva, még nem vagyok hobó – fújtam ki a levegőt unottan, miközben felbaktattunk a bejárathoz vezető lépcsősoron. – Egyébként meg, nem tudom mi bajod a tréningnacikkal és Vanssel.
– Ez nem te vagy – fordult felém séta közben – minden oké?
Vállat vontam. – Fáradt vagyok és náthás, szerinted modellkedni van kedvem?
– Basszuskulcs, hol fáztál meg? Kell gyógyszer vagy fű?
Egy furcsa grimasszal fordultam felé, s megráztam fejemet tagadólag. Felsétáltunk a főlépcsősoron, most éppen az elsőn lenne óránk, ezért hál' a jó Istennek nem kell messzire mennünk.
– Sziasztok csajszik – Zeynep megjelent a másik oldalamon, s egy ezerwattos mosolyt villantott felénk. Ma is tökéletes volt a kinézete; dús, ében haja szoros kontyba fogva a feje tetején, egy bézs kötött pulcsi, amit a sötét, térdénél szaggatott magasított derekú farmerjába tűrt be. Ehhez pedig egy szolíd tusvonal és egy sötétbarna rúzs – perfekt. Most én nézek úgy ki, mint a rút kiskacsa, egy Puma tréningnaciban, fekete haspólóban és egy fekete bundakabátban, smink nélkül, copfba fogatott hajjal. – Jézus, szarul nézel ki – fintorgott rám együttérzően Zey.
– Köszi az együttérzést, kedves vagy – bólogattam szarkasztikusan.
Befordultunk az első emelet folyosóján, s ekkor velünk szemben kicsapódott az egyik teremből a hőn szeretett osztályfőnökünk. Ismét azt a hófehér hosszúujjút vette fel, tökéletesen kiemelte alakját és karakteres arcát, fahéjszín bőrét és égető gesztenyebarna szemeit, amellyel most engem méregetett. Arca komor vonulatokat vett fel, a kedves gödröcskéi most nem mutatták meg magukat. Amikor megfelelő látótávolságba kerültünk, elkapta ismételten a tekintetemet, felemelte mutatóujját, s fenyegetően körzött vele egyet a levegőben. Nyílt jel volt arra, hogy most forduljak sarkon, mert ő most beszélni akar velem.
Hangos, drámai hatású sóhajt hallattam. – Majd angolon talizunk csajok.
Sarkonfordultam, s elkezdtem az ellenkező irányba sétálni és még a szemem sarkából láttam a lányok rémült tekintetét. Sosem jó, ha Herr Müller agresszívan jelez nekünk a távolból, hogy kettesben szeretne beszélni valamelyikünkkel, de ez engem a kávés incidens óta nem tudott megérinteni.
– Te meg mit vigyorogsz? – mordult rám Müller, amikor egy határozott lépéssel felvette velem a tempót.
– Kijött a fehérből a kávéfolt? – sandítottam rá vigyorogva.
– Kicsit nagy a szád, Anne – közölte semlegesen – ha nem változtatsz ezen, szankciókat vezetek be.
– Ó, igen? – néztem rá – Előveszi a tollaskorbácsot?
– Vagy csak szimplán előadom Frau Gersternek, hogy lassan három hónapja nem jársz be az óráid felére. – Megállt a folyosón, s forró kezével megszorította karomat. A vastag bunda miatt nem éreztem érintését annyira, de a bőr a pofámon talán még vastagabbnak bizonyult, elvégre a legutálkozóbb tekintetemmel mértem végig az osztályfőnökömet. – Kíváncsi vagyok, mit reagálna rá. Ahogyan számoltam, már lazán összegyűltek a hiányzásaid és tulajdonképpen én vagyok az, aki miatt még nem rúgtak ki. – Tekintetem az övébe fúródott, szinte szemmel öltem, közben pedig leráztam magamról karját. Utálom az égető érintését. Olyan, mint amikor megbillogozzák a marhákat, mielőtt vágóhídra vinnék őket. Éget és forró heget hagy a bőrömön, amit napok múlva is érzek, mint a félelemben tartott bika a hevült vas helyét. – Jobb lesz, ha mostantól kicsit kedvesebb leszel hozzám – mutatott magára – és megtanulsz tisztelni.
Patthelyzet, nem tudok menekülni. Igazat mond és győzött. Győzött, de ezt nem hagyom neki. Nem hagyhatom, az nem én vagyok. Lehet, hogy ez most tényleg a jövőmbe fog kerülni.
Tekintetem dühösen táncolt Herr Müller komor arcvonulatain, hitetlenül, felháborodva vizslattam alakját. – Akkor maga is tanuljon meg tisztelni engem és teljesíteni a magára kirótt feladatokat.
Herr Müller mélyen szemembe nézett, barna íriszeiben a méreg és harag lejtett forró táncot. – A legundokabb diák vagy, akivel valaha dolgom volt. – Keserűen köpte felém a mondat minden egyes szavát, s azok egyenesen a szívembe fúródtak, mint a zsákmány-őzgida szívébe a nyílvesszők.
Elpillantottam róla, szemem könnybe lábadt. Talán ez volt az eddigi életem legerősebb kritikája, amit valaha egy tanártól kaptam.
Herr Müller megszorította a vállamat, s erőszakosan a tanári irányába fordított. – Indulj. Frau Gerster beszélni akar veled.
Vissza akartam szólni neki. Ő milyen tanár?! Szándékosan meg akar alázni mások előtt, meg is teszi, bírálja a kinézetemet, a beszédemet és a stílusomat úgy, hogy ő egy szállal sem jobb. Utálom, mint ahogyan eddig egy embert sem utáltam ezen a földön. A hányinger keringet az érintésétől, a szavai mélyen döfnek a szívembe és legszívesebben leülnék a sarokba és zokognék, mint egy ötéves.
A tanári bejárata előtt Müller közel lépett hozzám, s kinyitotta előttem az ajtót. A teremből kávéillat és parfüm felismerhetetlen elegye áramlott ki, benn még társalogtak a reggeli szünetüket élvező tanárok. A hatalmas terem közepén egy hosszú asztalsor terült el, rajta papírokkal, laptopokkal és mappákkal, az ajtóval szembeni falon vagy öt nagy ablak, bal kéz felé egy mikró, kávéfőző, vízforraló és minden olyan dolog, ami kell a homo pedagogus mindennapi túléléséhez. A szívem gyorsvonatként száguldott, amikor Herr Müller mellém lépett. A tanáriban tartózkodó emberek furcsálló arccal pillantottak ránk, mint két földönkívülire, amikor is a jobb oldalon elhúzódó tábla mellől elénk lépett Frau Gerster. Szőke haja most hátra volt fogva egy kócos copfba, arcán tökéletes smink díszelgett és kora ötvenes évei ellenére is minden fiatalt megszégyenítő fekete kiskosztümöt viselt egy hozzá passzoló tűsarkúval. – Fraulein, Herr Müller, kérem foglaljanak helyet! – összecsapta vidáman tenyerét, mire Müller kicsit sem udvariasan meglökte csupasz derekamat.
Az érzéstől elszorult a torkom és még erősebben rámtört a sírhatnék. – Haladj már, nem vagy fogyatékos! – mordult rám – Utolsó szék az ablakfelüli oldalon – hangja egy kicsit lágyabbra váltott, s szinte fülembe suttogott –, leülhetsz nyugodtan a helyemre, majd állok.
Amikor odaértünk a helyéhez, valóban, Herr Müller kihúzta nekem a széket és engedte, hogy leüljek a helyére. Zavartan éreztem magamat a szituációban, főleg, hogy öt perce még a legundokabb diákjának nevezett és úgy beszélt velem, mint ahogy értelmes ember még a kutyájával sem teszi, most meg... a széket alám adja, mint egy hercegnő alá.
Bár, a hercegnős esetben őt inkább mondanám a gonosz emberevő sárkánynak, mint a hercegnek a fehér lovon.
Óvatosan hátra próbáltam dőlni a párnázott irodai széken, de hátam nem csak a széktámlával találkozott, hanem az osztályfőnököm kezeivel, aki történetesen azon támaszkodott meg. Riadtan, kapta el kezeit, s óvatosan megbökte a hátamat, hogy dőljek előre – én pedig, mint egy pincsikutya, azt is cselekedtem. Mi van velem? Nem ilyen szoktam lenni, ez nem rám vall.
Müller ismét megtámaszkodott a székemen, mire én nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá. Óvatosan hátra fordultam a széken, s tekinteteink találkoztak. Vegyes érzések kavarogtak benne, néha dühösen próbált nézni, néha megenyhült a szíve.
Próbáltam kibogozni, hogy mire gondolhat perpillanat, de eme mély elmélkedésemet Frau Gerster köhintése szakította félbe.
– Rendkívüli értekezlet, kollégák! – köszörülte meg torkát – Előző órában lezártuk a szavazást és a diákönkormányzatisok összeszámolták a szavazatokat. Százötven diákból százharmincöt szavazott és ebből... – az igazgatóasszony elkezdett a papírjaival babrálni, amely engem felettébb idegesített. Szívem a torkomban dobogott, félve, összezavarodottan vártam a végeredményt. – Százhét igen és huszonnyolc nem. Ez így összesen hetvenkilenc egész kilenc százalék, ami felfelé kerekítve nyolcvan. – Frau Gerster rám pillantott a papírjából. – Szép munka volt, Fraulein. De az igazi feketeleves még csak most következik – résnyire vonta össze azúrszín szemeit – bízom magában, hogy egyben bírja tartani az évfolyamát, ezért is szeretném megkérni, hogy csatlakozzon a diákönkormányzathoz. Bizonyára nagy segítségére lesz az iskola közösségének egy ambíciókkal rendelkező diák.
Némán bólintottam, ugyanis még mindig egy szót sem bírtam kinyögni sem nem felfogni. Örültem, hogy megnyertük a szavazást és ezt nemsoká be is jelentik az iskolarádióban, de mégsem voltam boldog. – Bizonyára az évfolyama is örülni fog ennek.
Az biztos.

***

Az esti utca csendjét a szobámban bömbölő zene törte meg. Már lassan elmúlik este tíz is, de még mindig Herr Müller szavai csengnek vissza a fülembe.
Levettem magmaról az izzadt futóscuccaimat, megszabadultam a melltartómtól is, kiengedtem csapzott hajamat, s a teljesalakos tükröm elé álltam.
Mit akar ettől az alaktól? Miért akar formálni és megölni az önbizalmamat? Miért akar lelökni arról a trónról, ami nekem nem kell? Sokak szerint a szigor a leghasznosabb nevelőeszköz egy fiatalnál, de azzal nem számolnak, hogy egy rosszkor elejtett szó vagy egy rosszkor elcsattanó pofon mekkora károkat tud okozni.
Nem tudtam sírni, pedig akartam. Nem akartam szomorú lenni, de az voltam és főleg nem akartam az lenni, aki vagyok.
Ennyire szörnyű vagyok?
Péntek van, így anya már fáradtan fekszik az ágyában, jó mélyen alszik és azt sem hallja meg, ha ágyút sütnek mellette. Nem mondja soha, de mióta apától elvált, altatókkal tud csak aludni huzamosabb ideig. Nem akarom fárasztani az én hülyeségeimmel, sokkal több gondja is van ennél. Eddig is megoldottam magamtól mindent, akkor ezt most miért ne menne?
Elvégre, csak az osztályfőnököm vált az ősellenségemmé.
Lebaktattam a konyhába és valami ehető után kutattam, amikor a kis beugróból elővánszorgott Leo. Még az éjszaka közepén is meghallja a hűtőajtó nyitódását.
Elmosolyodtam.
Leo kíváncsian leült mellém, s figyelte, ahogyan előveszem a nagy doboz jégkrémet és egy kis adagot kimérek belőle magamnak.
– Kell neked is? – mutattam felé a fagyis kanalat, amit szinte egyből végignyalt hatalmas nyelvével – Jaj, Leopold, mondd meg nekem... tényleg annyira szörnyű ember vagyok?
Leo, mintha csak értené, hogy mit akarok mondani neki, csillogó szemekkel ült hozzám közelebb, s megnyalta kezemet. – Legalább te velem vagy. Vagy, csak a fagyit akarod. Nem, tényleg velem vagy – ajkamra keserű mosoly szaladt fel, s leültem egy franciabugyiban a konyhakőre, kezemben a fagyistállal. Leopold mellém feküdt, ölembe helyezte bozontos fejét és szinte kérte, hogy simogassam.
Miután elfogyasztottam egy tál fagylaltot, magamhoz vettem az egész dobozt és azt kezdtem el eltűntetni. Tényleg jót tesz a fagyi, ha az ember jó mélyen van a béka segge alatt.
Olyan éjfélig ülhettem így a konyhakövön, amikor már annyira elnehezedtek a szemhéjaim, hogy csupán csak a nappali kanapéjáig tudtam eljutni, s ott mély álomba zuhantam.