Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

S I E B Z E H N.

Am Nachmittag

Magamra rángattam azt a bőrnadrágomat, amit csak nagyon kevés, kivételes alkalomkor vagyok hajlandó felvenni, majd felkaptam egy egyszerű, fekete haspólót. Semmi kivágás, semmi mellmutogatás, nem akarom magamra felhívni a figyelmet túlságosan. Ehhez a kombóhoz magamra aggattam még egy bőrdzsekit, félig felhúztam, hajamat kiengedtem, s hozzá a sminkemet sem vittem túlzásba; alapozó, éppen annyi csak, hogy elfedje a pici hibákat, majd egy szempillaspirál. A sminkcuccaimra pillantottam, kihúztam a nagy halom közül egy kis tubust. Csodaszép kávébarna árnyalatú matt rúzs volt, amit még alig használtam. Megfordítottam a henger alakú kis dolgot, s észrevettem a csillogó ezüst szöveget rajta; Csókálló!
Mikre gondolok, úr Isten!
De végülis... szép a színe és illik a szettemhez, úgyhogy miért ne?
A telefonomat és pár eurót a farzsebembe tuszkoltam, majd felkaptam a kedvenc Vans cipőmet és kilibbentem a szobámból.

- Hú, csak nem randid lesz? - Anya csábos hangja hallatán ugrottam egyet, miközben Leora feleszkábáltam a nyakörvét az előszobában.
- Csak találkozom egy ismerősömmel.
- Jól kicsípted magadat - kacsintott felém - Helyes legalább?
- Az - bólintottam unottan - Bocsi, de sietek!
- Vigyél sálat, hideg lesz este! - szólt utánam, de már nem figyeltem rá, hanem csupán az ajtót bevágva magam mögött hagytam a lakást.

***

Az idő útközben tényleg hidegnek bizonyult, de a parkba érve kicsit kellemesebb várt rám. Bár, így sem volt mondható nadrágrohasztónak. Leo vidáman ugrált mellettem, szaglászta a mellettünk elhaladó embereket, s amikor a tóhoz értünk, úgy kellett rászólnom, hogy ne ugorjon a vízbe és kergesse a kacsákat.
Leültem az egyik padra, s magam elé meredve néztem, ahogyan a tó víztükrében csillog a lemenő nap narancssárga fénye.
Miért vagyok én most itt?
Találkozni fogok a tanárommal és beszélni fogunk feltehetőleg. Olyan dolgokról, amikre szerintem még nem állok készen, hogy beismerjem neki és engedjek.
Nagyot sóhajtottam, s a gyomromba apró gombóc szorult. Feszítette, pattogott benne, de hiába, hogy kellemetlen, közben mégis jó érzés volt. Talán csak az izgalom hatása...
A gondolataimat Leo szakította meg, amikor gyorsvonat módjára robogott el előttem, s hangos puffanással ért a pad mellett egy alakot. Riadtan ugrottam fel a helyemről. A szívverésem a tetőfokára hágott, s odasiettem a földön fekvő férfihez, majd leráncigáltam róla az arcát nyalogató fekete medvét.
- Ne haragudjon... - szabadkoztam, miközben automatikusan nyújtottam a kezemet, mint ahogyan anya kiskoromban megtanította nekem.
Herr Müller forró kezével átfogta hideg mancsomat, s felpattant a földről. Megigazította a szemüvegét és a haját, majd óvatosan elmosolyodott. Valószínűleg pírban úszik az arcom, emiatt néz annyira elmélyedve. - Hideg van - kezemet zsebre dugtam, majd bólintottam egyet.
- Az biztos - bólogatott Herr Müller is zavartan.
Gyerünk, Anne lépj valamit! - A kávé... - motyogtam, s ujjaimat tördelni kezdtem a kabátzsebemben.
Leheleteink köde keresztezte egymást a lemenő nap fényében, Herr Müller pedig elmosolyodott. - Hideg volt az is.
- Ó...
- Kedves gesztus volt tőled, Anne - a tóra pillantott, majd vissza rám. - Gondolom mondani szeretnél valamit.
Mennyire diplomatikus és... vonzó. - Csak... - A szívem még hevesebben kezdett el verni. - Elnézést kérek a viselkedésemért, Herr Müller. Többet engedtem meg magamnak, mint amit lehetett volna és ezzel sértettem a tanári személyét.
Az osztályfőnököm felnevetett. Kedves, vidám de férfias nevetése van, s ezt csak még különlegesebbé teszi egyenes, szinte már tökéletes fogsora. - Cuki vagy, de nem haragszom már. Eleinte szar volt, tényleg le tudtam volna tépni a fejedet, de aztán rájöttem, hogy hasonlóak vagyunk és az lesz a legjobb, ha békénhagyjuk a másikat amíg nem tanulunk meg változni. De úgy látom, hogy ez benned is letisztult.
- Ez most egy bocsánatkérés volt? - sandítottam rá, s visszaültem a padra, ő pedig mellém. Vészesen közel kerültünk egymáshoz, ezért inkább arrébbcsúsztam.
- Ha akarod, felfoghatod annak - vonta meg vállát, s rágyújtott.
Felém tartotta a dobozt, de én tagadólag ráztam a fejemet. - Nem cigizek.
- Jól teszed - bólogatott, s kifújta a füstöt a tó felé.
Csak némán néztük a szürkületben ringatózó tavat, közben a kandeláberek sárga fényei is felvillantak az ösvényen, a kőhídon és néztük, ahogyan az egész táj kísértetiesen idillivé változik.
Végül én törtem meg a csendet. - Herr Müller... - sietősen felém kapta gesztenyeszín tekintetét - akkor szent a béke?
- A legszentebb - eltaposta a csikket, s felállt a padról. - Mész még valahova?
Ennyi volt a beszélgetés? Nem akarom, hogy ennyi legyen.
- Nem terveztem... - ingattam fejemet, s füttyentettem egyet, majd a semmiből mellém termett Leo. Nem akartam, hogy megint elcsavarogjon mellőlünk és azzal kelljen töltenem az estém fennmaradó részét, hogy őt keresem.
Nem egyszer történt már meg.
- Jó - ismét elmosolyodott, s a tóhoz közelebb sétált - gyere! - intett felém. Nem volt mit tenni, követtem.
A tó szegélyét apró, szabálytalan alakú, színes kavicsok tarkították, amelyek a szürkületben és a lámpák lidérces fényében apró világító drágakövekként csillogtak, ahogyan az osztályfőnököm mosolygó szemei is. - Tudsz kacsázni? - mutatott fel nekem egy lapos követ, s elhajította. Az ovális kavics kettőt pattant a vízfelszínen, majd eltűnt abban.
Felvettem egy követ, én is elhajítottam. Nekem hármat pattant, mielőtt végleg elnyelték volna a habok. - Ügyes - nevetett Herr Müller, s ez nekem is mosolyt csalt arcomra. - Na, tud mosolyogni! - mutatott rám kedvesen. Kedvesen?! Miért fordult át ismét ez az ember? Nem értem... mi változott meg a rólam alkotott véleményében egyetlen 'Sajnálom' miatt? - Szóval... - köszörülte meg torkát - van kedved játszani?
- De csak ha nem kell vetkőznöm - vigyorogtam rá kacéran. Mi ütött belém?!
Herr Müller egy picit meglepődött, de ismét mosolyogni kezdett. - Nem kell, nyugi. Ha nem pattan a kő valamelyikünknek, a másik kérdez tőle egyet.
Bólintottam, bár fel sem fogtam, hogy mibe megyek bele ezzel. Nem akartam, hogy bármit is megtudjon rólam Herr Müller, de most nem tudtam ellenállni a csábító mosolyának. - Kezdj te - bökött fejével a tó felé.
Felemeltem egy kavicsot, s remegő kézzel hajítottam el, de az egy fél centi pattanás után a víz alá bukott. Herr Müllerre pillantottam, aki elmosolyodott. - Félsz tőlem?
A gyomrom ismét görcsbe szorult, ahogyan Müller komor arcát vizslattam. Tényleg komolyan gondolta a kérdését és nem csak holmi játékosságból tette fel. Rémes! Felhasználja ellenem azokat a pszichológiai alapokat, amiket én évekig tanulmányoztam és ezt csak úgy simán hagyom neki! - Nem...
- Helyes - fordult a víztükör felé, s felvett egy kavicsot ő is - ne is tedd. Nem bántanálak soha.
Most be van állva vagy ennyire sokat ivott? Teljesen más itt, mint az iskolában és valóban, lehet igaza volt Chantinak. Ha nyit felé az ember, nagyon kedves tud lenni.
A kő elrajtolt hatalmas kezéből, s hibátlanul, három pattanás után csobbant a vízbe. - Kérdezz.
- De nem is rontotta el... - hitetlenkedtem, s összefontam mellkasom előtt karomat. Müller erre válaszul a kezembe nyomott egy kavicsot. Ezzel szakítja meg az elzárkózó folyamatomat... okos, nagyon okos.
- Én szeretném, hogy ismerj.
- Egy pár kérdezz-felelektől nem fogja jobban ismerni két ember egymást - ingattam fejemet.
- Ez igaz - kikapta kezemből a kavicsot, s elhajította - de valahol mindig el kell kezdeni.
- Miért kedves most velem? - szegeztem neki az első kérdést, ami a fejemben motoszkál már azóta, mióta megérkezett.
Elmosolyodott ismét, s még egy követ a vízbe száműzött. - Mert megérdemled. Hirtelenharagú és konok vagy, de ettől még nem rossz ember. A másik pedig az, hogy kicsit bűntudatom volt amiatt, hogy undoknak neveztelek. Tudom, hogy rosszul esett, ne tagadd.
Egy kicsit tétováztam. - Kinek ne esne rosszul. - Összehúztam teljesen a kabátomat, ugyanis az idő egyre hidegebbre fordult.
- Fázol? - nézett rám szeme sarkából Herr Müller.
- Kicsit.
- A végén még nem jössz suliba - Herr Müller lekapta magáról a fekete bőrdzsekijét, s rám terítette. Mámorító, csípős kölni és minőségi dohány illatát árasztotta magából a kabát és legalább három számmal nagyobb volt nálam. - Itt parkolok nem messze, nem akarsz beülni a kocsiba? Mint látom, Leo is fáradt már - nézett a pad alatt lihegő kutyusra.
Egy kicsit féltem és tudtam, hogy nem helyes, de rábólintottam. Müller egy mosollyal hálálta meg a biccentésemet, s Leot utánunk hívva indultunk meg a kocsija felé.