Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

N E U N.

Am 20. September 2018

Az osztályterembe érve egyből megcsapott a hangos veszekedés zaja. Szemforgatva dobtam le a cuccomat a padomra, s odasétáltam a veszekedő kis klikkhez.
– Hülye vagy Danger! – visított fel Chantal.
– Mondj valami újdonságot – bólintottam egyet, s felültem Danger mellé az asztalára. A srác mosolyogva pillantott rám és megpöckölte vállamat. Kedves gyerek a maga módján, bár kicsit agresszív tud lenni.
De nem bántana minket sosem.
– Mi a probléma tárgya? – Okos békebíróként lenyugtattam a feleket és tekintetemmel kértem, hogy nyugodt körülmények között magyarázza el valaki.
– Danger és Burak a tervem ellen beszélnek – vinnyogta Chanti, s karját mellkasa előtt fonta össze. Szőke haja két fonatba fonva, alakját pedig egy szaggatott farmer és egy "Chantal No.5" póló fedte, egy rózsaszín bomberdzsekivel. Szokásához híven erős, feltűnő sminket használt és émelyítő, púderes parfümöt.
– Várj, milyen terv? – Értetlenül megráztam a fejemet.
– Chanti nagybátyjáék Magyarországon jártak és ott elvileg a szalagavatón táncolnak a végzősök, vagy mi. – Zeynep tudta egyedül elmagyarázni számomra érthető módon a dolgot.
Bólintottam egyet, s a srácokra néztem. – És ezzel mi a baj?
– Az – mordult fel Chanti – Hogy feldobtam az ötletet, hogy táncoljunk mi is közösen. Az évfolyam, meg az osztályok, ne csak az évfolyamelsők.
– Én biztos, hogy nem öltözök pingvinnek! – Burak felháborodva jelentette ki, s még betömte az utolsó falat szendvicsét.
– Pedig, ha többet eszel lassan oda kerülsz – bólintottam, s elmosolyodtam.
– Tömegelek tesó!
– Látom. – A kijelentésemet vigyorogva tettem meg, mire Burak egy utálkozó fintort intézett felém. – Tudtok egyáltalán táncolni valamit?
– Ja – bólintott Chanti felvillanyozva, s valami rángáshoz hasonló mozgásba kezdett.
– Szalontáncra gondoltam.
Értetlenül nézett egymásra a négy alak. – Tudjátok... keringő, szamba, rumba, tangó? Foxtrott?
Az értetlen tekintetük nem változott egy csöppet sem. – Mindegy. Ha annyira szeretnétek, de megoszlik a vélemény, dobjátok fel Herr Müllernek, ő majd dönt.
– Biztos, hogy belemegy! – Chantal felugrott az asztaláról, s vidáman rám pillantott.
– Na hát, amennyire ő tud táncolni és amennyire szeret... – szusszant fel Burak – láttátok volna a karaoke bárban. Nyolc felesig csak állt egyhelyben és meg sem mozdult. Fapofa a tánchoz, skacok.
– Ez az osztályról szól, nem róla – válaszoltam egyből a török fiatalnak – lehet, hogy szokatlan, de van ilyen is.
– Zabos vagy rá?
– Nem – vontam vállat – csak sokszor feltűnik az egoista viselkedése.
A többiek egymásra néztek. – Látjátok, mondtam! – csattant fel Chanti.
– Ne szítsd a tüzet! – utasítottam, de a mondanivalómat a becsengő megzavarta. – Ismétlem, vesd fel Müllernek és majd ő mond valamit. Elvégre, osztályfőnök.

***

Herr Müller még az ajtón sem lépett be, de Chantal már jelentkezett. A férfi, amikor meglátta a szorgos kezet a levegőben, kérdőn rám pillantott, mintha tőlem várna magyarázatot.
Vállvonva hátradőltem a székben.
Müller sóhajtott egyet. – Két perc, Chantal.
– Herr Müller, nos, a szünetben beszélgettünk és a múlt tanévben Gunnar bácsikám és a nagynéném elmentek Magyarországra egy szalagavatóra mert a nagynéném testvérének a párja és ő...
Ebből nem lesz meg a két perc alatt a lényeg, Istenem Chantal!
– A lényeg az – vágtam Chanti szavába – hogy kitalálták egy páran azt, hogy az évfolyam táncoljon a szalagavató ünnepségen.
Herr Müller értetlenül nézett a bólogató lányokra. – Nem is tudtok táncolni.
– Ezért kell egy tánctanár – válaszoltam.
– Kíváncsi vagyok, hogy mit érne el nálatok – mutatott rám fenyegetően
– A maga nevében beszéljen – szóltam vissza kicsit erősebben, mire az osztályon egy halk moraj futott végig. Herr Müller szemeiben düh csillant, igazi utálattal megfűszerezve.
– Frau Gersternek is rá kell bólintania – morogta – na és persze jó sok pénz is.
– Osztálykassza?
– Üres – mordult rám.
– Mert elissza – biccentettem a tanári asztalon ácsorgó sörösdobozra – mértékkel kellene vedelni a Hofbraut.
Mérgesen kifújta orrán a levegőt. – Ha így szándékozol viselkedni, ki is mehetsz. Legalább akkor egy kis ideig csend lesz.
A szívem hatalmasat dobbant keserű, utálattal teli hangja hallatán. A tekintetemmel le tudtam volna szúrni, miközben felálltam a helyemről, összeszedtem a cuccomat és megkerültem a padot. – Kíváncsi vagyok, mire jutnak – acsarogva szegeztem neki a költői kérdésemet, majd kirobogtam az ajtón.