Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

Z W A N Z I G.

Am 05. November 2018.
Montag

– Persze, mindjárt odaérek, csak nem találom még a kedvenc rúzsomat... ja, amit a Nyx-ből vettem. Akciós volt és mi van akkor? – Chantal lehalkította az autóban szóló rádiót, hogy még véletlenül se zavarjon be a tökéletes hazugságába. – Remélem pink cucc van rajtad. Ó, melegen ajánlom – lehajtotta a tükröt maga előtt, s még megigazította a sminkjét.
Sóhajtottam egyet, miközben lefordultam a körútról.
– Találkozunk a bejáratnál ribi – még felvitt egy réteg halványrózsaszín rúzst, mely kiemelte szép, telt ajkait – puszika.
– Miért hazudsz neki? – morogtam magam elé, ahogyan behajtottam a sulihoz vezető utcába.
– Nem hazudok... csak nem mondom el neki az igazat – tette hozzá tudományosan Chanti, egy határozott legyintéssel, s folytatta a saját maga csinosítgatását. – Minek kellett ennyire sietni reggel? Tiszta rossz lett a sminkem.
– Ha előbb kelnél, több időd lenne.
– Miért lakunk ilyen messze a sulitól? – nyafogta Chanti – Kikészít a koránkelés!
Engem meg a nyafogás. – Szóval?
– Nem akarom, hogy Zey féltékeny legyen vagy valami...
– Miért lenne az?
– Fogalmam sincs – vont vállat Chantal, hangja valóban kissé megbánó, szomorkás volt.

Az iskola parkolójában leállítottam a motort, majd kiszálltunk mindketten a fehér BMW-ből. Táskámat a karomra fogtam, s még egy utolsó mozdulattal feltoltam fekete napszemüvegemet világosbarna hajamra. Pozitívum volt a szünetben, hogy eljutottam fodrászhoz és végre átfestethettem azt a répasárga szörnyűséget. Megigazítottam a púderszínű ruhámat, mely inkább hasonlított egy ujjnélküli ballonkabátra, mintsem egy valódi ruhára. Az ember azt hinné, hogy ez csak egy kabát, de valójában alatta csak fehérnemű van rajtam.
Trükkös kis hacuka...
– Hallod, mi lesz az első óránk? – Chanti nagyot szívott a cigiből, s egy vaskos, eperillatú füstkarikát fújt elénk. Mivel ma pink napot tartunk, ezért most rajta is egy babarózsaszín, ejtett vállú felső volt, fehér farmerral és egy rózsaszín, dús prémmel ellátott bőrkabáttal.
– Hétfő van, tehát osztályfőnöki, szívem – jegyeztem meg, s felkocogtunk az első három sor betonlépcsőn. A diákok sűrűn tekintettek ránk, ahogyan egyforma ritmusban sétáltunk a bejárat felé, összesúgtak mögöttünk.
Bár, engem nem nagyon érdekelt, hogy mit mondtak rólunk.
– Kíváncsi vagyok, hogy mit mond majd Herr Müller – kuncogott Chanti, amikor a távolban felfedeztünk a felénk közeledő Zeynepet. Ő is egy ejtett vállú, hasonló rózsaszín haspólót hordott, egy rózsaszín szoknyával és fehér ballonkabáttal. Mikor meglátott minket mosolyogva odafutott hozzánk és mindkettőnket szoros ölelésbe zárt.
– Csajok, milyen bombázók vagyunk – jegyezte meg elismerően – képzeljétek... úgy döntöttem, hogy leszokom a cigiről.
A diákok hadával mi is elindultunk a bejárat felé.
– Hogyhogy? – elmosolyodtam, s Zeynepre pillantottam.
– Csak úgy – vont vállat – nem éri meg. És ma is még csak egy szálat szívtam el!
– Ügyi vagy csajszi! – Chanti felvillanyozva belekarolt Zeynepbe, majd felsiettünk a lépcsőn és az osztályterem felé vettük az irányt.
Szinte be sem értünk az osztályterembe, de már meghallgattam háromszor Chantaltól, hogy mennyire várja Herr Müller reakcióját és hogy ő mennyire veszi észre ezt a hatalmas stílusváltást.
Bár, szerintem semennyire.
Leültem nyugodtan a helyemre, az órámra pillantottam. Volt még tíz percem becsöngetésig, ezért úgy döntöttem, hogy szépen megreggelizek. Kibontottam a papírzacskót, s kellemes fahéj- és szilvaillat csapott meg. Kesernyés volt, mégis édes és zamatos. Miközben beleharaptam a még meleg péksüteménybe, szorgosan felskicceltem a füzetembe:

'!!Megkérdezni Herr Müllert az időpontról!!'

A hangosbemondó halk zúgásba kezdett, s a semmiből betöltötte az egész iskolát a kedvenc és mindenkori igazgatónőnk hangja. – Annelise Weber, 12.b osztályos tanulót azonnal kéretik a tanáriba!
Szemforgatva tettem le a kajámat az asztalra, majd felkeltem és leporoltam magamról a morzsákat.
– Mit csináltál már megint? – nevetett Danger – amúgy szexi vagy ma nagyon. Jó a segged ebben a cuccban.
Egy lenge mozdulattal bemutattam a szőke fiúnak, majd egy kaján vigyorral kilibbentem az ajtón. Végigkopogtam a fekete tűsarkúmban a diákokkal tűzdelt folyosón, egyenesen a másik szárnyba, ahol a tanári volt.
Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett és miért engem szednek elő... még tippelni sem tudtam, hogy mi lehet a probléma egyáltalán, s ez a zavartság arcomra is kiült, amint a vaskos, kékre mázolt ajtó előtt megálltam, melyen a hatalmas "Tanári szoba" felirat ékeskedett.
Kettőt koppintottam, mire bentről egy hangos szabad hangzott el. Benyitottam a terembe, s az összes tekintet rám szegeződött. Végignéztem a hosszú, mappákkal telt asztalsoron, s a körülötte ülő tanárokon, amikor megakadt a tekintetem az osztályfőnökömön. A hozzám eső legtávolabbi ponton, a helyén ült, ablakfelüli sor utolsó szék... piszkosszürke pólót viselt, haja kócos volt, mégis rendezett, szemüvege mögül pedig egyenesen engem nézett.
Ahogyan mindenki más.
Tekintete viszont annyira megértő és érzelmes volt, s annyira kiragadott a nyomasztó helyzetből, hogy legszívesebben ismét a karjaiba bújtam volna. Ott legalább elfelejtettem egy pillanatra minden rosszat és gátlást.
– Akadt valami probléma, Frau Gerster? – köhintettem egyet, s illedelmesen összefontam combjaim előtt kezemet. Elegánsan ácsorogtam az ajtóban, egyenes háttal és fejjel, direkten az igazgatót figyelve.
– Több is, Fraulein – bólintott egyet – kérem, foglaljon helyet – határozottan bökött Herr Müller felé, aki mellett egy üres szék ácsorgott.
Bólintottam egyet illemtudóan, majd elindultam a szék felé, közben Gerster előadást tartott az iskola költségvetéséről.
Leültem az osztályvezetőm mellé, bal lábamat keresztülfektettem a jobbon, s a székben hátradőlve figyeltem az igazgatónk beszámolóját.
– Nem is érdekel, hogy mi van? – Herr Müller mély hangja hallatán összerezzentem egy másodperc erejéig, de nem mutattam ki. Egy érdektelen grimaszt vágtam, s megráztam a fejemet. – Majd fog... – tette hozzá.
– Fraulein! – Gerster hangja zökkentett ki a gondolataimból, mire megráztam a fejemet, s egy értelmes pillantással néztem az intézményvezetőre. – Tudja, hogy miért van itt?
Megráztam fejemet, bár ebből Gersternek egyből leesett, hogy nem csak, hogy nem tudom, de nem is érdekel nagyon.
– Szerzett már tánctanárt?
– A saját osztályomnak igen – jelentettem ki – a többi nem az én hatásköröm.
Gerster bólintott egyet. – Helyes. Viszont, van itt más is.
Összevontam tekintetemet.
– A diákönkormányzat elnöke eltörte a lábát és közeleg a kampányszezon.
– Kampány, mint a felvételi?
Gerster bólintott egyet. – Mivel magát úgyis ismeri mindenki ebben az iskolában, könnyen átveszi majd Izabelle helyét.
– Elnézést? – Kicsit erősebben mordultam fel. – Attól tartok, hogy ez nem fog menni.
Nem akartam DÖK elnök lenni. Túl sok a meló és a gyűlés, arról nem is beszélve, hogy az összes kampányt nekem kell intéznem.
– Nem akaszthatja még ezt is a nyakába... – Herr Müller felháborodottan mordult fel, ami egy igen érdekes, meglepődöttséget tükröző grimaszt csalt Gerster arcára.
– Azt hiszem, nem értette meg, Herr Müller – vágott vissza – ez nem kérés volt, hanem parancs.
– Tudtommal diákszavazást kellene kiírni erre, nem? – Frau Enzberger, aki velünk szemben ült, tollával felém bökött, s egy megerősítő bólintást tett.
– Nincs időnk erre. Az év közepén járunk és dübörög a kampányszezon, de nekünk még sem flashmobunk, se hashtagünk. Így nem lesz meg az előírt minimális osztálylétszám. A többi járulékról már nem is beszélve. Nem tehetjük meg azt a luxust, hogy pihenjünk – hátrasimította idegesen szőke haját, s leült a helyére.
– Egyesek nem tehetik meg – mordultam fel.
– Parancsol?!
– Választhatna egy alsóbb évfolyamos diákot is erre a posztra – Herr Müller átvette tőlem a szót – ne egy végzőst terheljen ezzel.
– Igaza van! – Gerster jól hallhatóan zabos volt. – Segítsen maga neki, elvégre az osztályfőnöke. Így megoldjuk a DÖK-ös tanár kérdését is.
Müller dühösen fújtatott egyet, s hátradőlt székében.

***

A folyosó visszhangzott a lépteinktől. Egymás mellett haladtunk a terem felé, de nem szólaltam meg. Herr Müller közel mellettem sétált, tisztán éreztem kölnijének csípős aromáját, s szinte hallani véltem ingerült gondolatait. Feltehetőleg többször is elküldte Gerstert melegebb tájakra már fejben, de persze – akármennyire szabadszájú is – ezen gondolatainak nem adhatott hangot.
– Hallgatni arany – motyogtam magam elé, de nem pillantottam az osztályfőnökömre.
Ő viszont jól érezhetően felém kapta tekintetét. – Miért mondod ezt?
– Ha nem szólalt volna meg, most nem lenne pluszmunka a nyakában.
– Szóval baj, ha meg akarlak védeni?
– Maga alól rúgta csak ki a széket ezzel – tettem hozzá higgadtan.
– Nekem mindegy az egész – vállat vont.
Szóval megint nekem kell elintéznem mindent és ő persze egy pillanatig sem fog segíteni. Remek.
Mi mást is vártam.
– Szereztél tánctanárt?
Bólintottam, de nem néztem még mindig a tanáromra.
– Mikor tud elvállalni minket?
– Kedden és pénteken, ezen a héten kezdhetünk is – hangom komor és rideg volt, de legbelül gyomrom görcsbe szorult és egy kellemetlen érzés fogott el.
– Mi a tarifa?
– Kedden megbeszéljük, azt mondta. Na meg azt, hogy magának is ott kell lennie – nyeltem egy nagyot, amikor megálltunk a terem előtt.
Herr Müller ráfogott az ajtókilincsre, bólintott egyet, majd mielőtt kinyitotta volna az ajtót, ismét találkozott tekintetünk. Közel álltunk egymáshoz, közelebb, mint eddig az iskolában bármikor, de már nem féltem tőle.
Mélyen sötétbarna szemébe néztem, határozottan és szigorúan, de őt ez nem hatotta meg. Óvatosan megköszörülte torkát, s egy lopott pillanatban végignézett rajtam – Szép vagy ma.
Meglepettségemet gyorsan álcáznom kellett, de egy köszönöm sem jött ki a számon, részben a megilletődöttségem, részben pedig amiatt, hogy egyből kinyitotta az ajtót, s engem maga elé engedve léptünk be a terembe.
Neki is kínos lehetett a pillanat, nem várt a köszönetemre.
De akkor miért mondta ezt?