Spotlight - Reflektorban

Spotlight és a keménymag

- Legyen igaza- motyogtam, miközben a szívem majd' kimászott a torkomon keresztül, amikor megálltunk a Threshold Recording Studio előtt.

Nagy levegőt vettem és igyekeztem lecsitítani a bordáim között verdeső kolibri, ami a szívemnek csúfolta magát. Train kinyitotta nekem az ajtót, majd intett, hogy menjek előre.

Két kézzel markoltam a vászontáskámat, miközben betoltam a vastag üvegajtót.
A hely pazar volt. Új, fényes és csillogó, tele fényes és csillogó emberrel. Olyan voltam, mint a veréb a sasok között: Élve felfaltak volna, ha akarták volna.

A recepción egy fiatal lány ült. Az érkezésemre felkapta a fejét. A szemében sok minden tükröződött. Kíváncsiság, zavarodottság, megkönnyebbülés. Miután úgy végigmért, amennyire nem szégyellt megnézte az épp belépő Traint, aki viszont odalépett hozzá.

- A banda még mindig a süketben van?- fogalmam sem volt róla mi az a süket. Talán megmakacsolták magukat, és nem szólnak senkihez? Kicsit gyerekes viselkedés lenne, de végül is rocksztárok. Az ember bármit kinéz belőlük.

- Igen, még ég a piros lámpa- tájékoztatta a hölgy. Milyen piros lámpa?

Train bólintott, majd intett, hogy kövessem. Közben magyarázott nekem.

- Ms. Boyd, nem tudom, hogy mennyire ismeri a stúdiózást...

- Csak felületesen - segítettem ki. Volt ugyan rádiózás a szakokon, de nem az volt a specializációm. Ezért hát sosem erőltettem meg magam.

-Értem. Tehát. Ha az ott ég,- mutatott fel egy kis piros lámpára, ami az ajtó felett világított. Ó, szóval ez a piros lámpa! Train nem ment tovább. Gondoltam megérkeztünk a célunkhoz. - akkor felvétel van. Bemehet, mert Mr. Marden kérte, hogy rögtön küldjem be, ha itt van, de tájékoztatom, hogy csendben kell maradnia. A többi lány is bent van. Biztos vagyok benne, hogy kedvesek lesznek önnel- mondta, majd feltárta előttem az ajtót.

- Ezt honnan gondolja? - fordultam vissza.

- Onnan, hogy láttam őket is olyan helyzetben, mint amilyenben most ön van. Nem leányálom ezeket a srácokat a nyakukba venni. De a hölgyeket elnézve megéri.

Na, most már meginkább félek.

A szobában sötét volt, csak egy kis helyiségben égett a villany, ahonnan  zene szűrődött ki. Hangos volt. Felvont szemöldökkel pillantottam fel a tehervonatra.

-Ezt miért nem hallottam kintről?- tátogtam, hogy ha máshonnan nem érti, legalább a számról képes legyen leolvasni.

Megkocogtatta a falat.

-Hangszigetelés.

Áh. Értem. A dal, ami szólt egyébként jól hangzott. Fülbemászó volt, olyan, amit hamar megjegyez az ember. Egyszóval slágergyanús.

Középen Marcus állt és azon az eszméletlen gyönyörű bariton hangján énekelte fel a slágert.

Hol vagy kedves, rég nem látlak
Jót tennél már a valóságnak
Ha másnak nem is, nekem igen
Mert bébi te lennél mindenem.
Ha találkoznánk érted élnek
Megváltoznék, ha azt kérnéd
Szeretnélek, te is engem
Szóval nem számít mily messzire kéne  mennem.
Érted bármit megtennék...

A banda többi tagja a kinti kanapén ült. Három fiú és három lány. Gondolom már csak a hangot vették fel ehhez a számhoz. A tekintetem visszasiklott Marcusra.

Ugyanolyan tökéletesen nézett ki mint mindig. Barna haja rendezetlen kócokban meredezett jobbra-balra, ezzel olyan "holt laza rocksztár vagyok és most másztam ki az ágyból" hatást keltve.
Szemét becsukta, hogy teljesen beleélje magát a dalba. Train mögöttem halkan becsukta az ajtót, így senkinek nem tűnt fel az érkezésem.