ötödik fejezet

4.5K 356 6
                                    


peleskey mangólia
_______________________

Vidáman olvastam el a Fekete tanárnő által megformált, dicsérő szavakat. Megint. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, annyira jól esett, ahogyan megdicsért és ezzel együtt a munkám, a cikkem. Büszke voltam magamra. Nagyon is büszke. Ám, ezt a remek pillanatot a telefonom hangos sípolása szakította meg. Felcsendült a valamikori kedvenc számom és valójában ekkor döbbentem rá, hogy elfelejtettem lehalkítani a készüléket.

Hajamba túrva nyúltam a kütyü után, majd a kijelzőre pillantottam, de ahogy elolvastam a villogó nevet, legszívesebben a falhoz csaptam volna a telefont. Meglehet eltört volna és akkor a nőszemély elhiszi, hogy elfoglalt vagyok. Nem, mintha ez annyira segített volna a helyzetemen, később úgyis kiderítette volna, hogy hol lakom...

- Lia ! - szólt bele a vonal másik végéből, túlságosan is felbuzdult hangnemben. Ennek nem lesz jó vége...

- Anya - erőltettem meg hangom, hogy ne lehessen észrevenni azt a hangsúlyt, amitől édesanyámnak megállt volna a szíve. Mielőtt félreértitek, szeretem az anyám, de mindig is túlbuzgó volt és rettenetesen túlreagálta a dolgokat, ami oda vezetett, hogy a gimnázium végeztével leléptem a családi házból és ide költöztem. Persze, anyámnak azt kamuztam, hogy egy elit egyetemre vettek fel és egy hatalmas házban élek, mivel az egyetem támogat, ugyanis én vagyok az egyik legjobb tanuló.

- Mi újság, drága bogaram ? Hogy megy a suli ? - vidám hangja vízhangzott a készüléken belül.

- Eh... izé, minden szuper anya, nagyon szeretek itt lenni - füllentettem, majd magamra erőltettem a vidám Mangólia hangom.

- Mond csak kicsim, merre vagy ? Mert épp Pesten járok és gondoltam beugorhatok hozzád, mondjuk... körbenézni - dobta fel az ötletet.

Annyira sokkhatásként ért ez a fantasztikus meglátás, hogy állítom, a vér is megfagyott az ereimben és hirtelen nem tudtam mit kitalálni. Az agyam kapcsolt elsőként, így azonnal gyors zakatolásba kezdett, hogy mégis milyen kibúvó lenne megfelelő, közben számmal csak dadogni tudtam abba a készülékbe, amit izzadt kezemmel tartottam.

- Tudod mit, anya ? Inkább mond meg, hogy pontosan hol vagy, elmegyek érted és aztán beülünk a legkedvesebb kávézómba - szedtem össze magam és reméltem, ezzel sikerül meggyőznöm a vonal másik felén, egyelőre hallgató nőszemélyt.

- A kocsiddal jössz ? - kérdezett hirtelen, minek következtében homlokon csaptam magam. Meglehet, hogy az autós kamut kifelejtettem, de nem tehetek róla, azokról a dolgokról úgyis megfeledkezem, amiket nem találok lényegesnek. Meg, minek vettem volna én magamnak autót, ha eleve pénzem sincs rá, ráadásul mindenhová elérek gyalog, szóval teljesen felesleges lenne nálam egy négykerekű.

- Nem, most épp szervizben van... - morogtam, majd lecsuktam a laptopom és felálltam a székről, amit eddig melegítettem.

- Sose tanultad meg értékelni a dolgaid - morgott anyám is és lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy megcsóválja a fejét.

- Aha, szóval hol is vagy ? - tereltem a témát, ugyanis nem akartam, hogy belekezdjen egy régóta nem hallott szent beszédbe.

Miután nagy nehezen sikerült elmondania, hogy merre is van, rendesen felöltöztem, majd a telóm zsebre vágva elindultam. Nem akartam, hogy sokat várjon rám, így majdnem a belem is kiköptem, miközben kerülgettem az embereket. Miért van az, hogy ilyenkor siet mindenki mindenhová ?!

- Szia, anya ! - öleltem meg illedelmesen, miután kiszúrtam az emberek között. Sötétbarna haja már őszülni látszott, ezt a tényt a kedvenc francia sapkája sem tudta már eltakarni, arcán apró, szinte láthatatlan ráncocskák kezdtek megjelenni, de az izgalommal teli csillogó, körte zöld szeme semmit sem változott. Nem volt kérdés, külsőleg édesanyám tulajdonságait örököltem, csak egy kicsivel intenzívebben, de mikor a belsőről volt szó, meglehetősen elszökhettem, mikor anya ezt is rám akarta sózni. De az igazat megvallva, annyira apura sem hasonlítottam, hiszen ő túl nyugodt volt, még hozzám képest is. Az igazság pedig az volt, hogy kicsiként akárhányszor rákérdeztem erre a dologra, a szüleim csak letudták annyival, hogy a családban én vagyok az egyetlen, akinek ilyen tüzes a természete. Vicces nem ?

- Sokat vártam rád - kezdte el karóráját lesni az előttem álldogáló nő, mire szemeim megforgatva egyszerűen kezébe karoltam és húzni kezdtem a Madal felé. És, ha még szerencsém is lesz, valami pozitív hely felé...

- Inkább mesélj anya. Mi újság otthon ? - kérdeztem most én, de végre megpillantottam az üvegfalat. Gyorsan oda siettem, majd nemes egyszerűséggel benyitottam, meg se várva, hogy az említett személy belekezdjen a monológjába. Gondoltam, most már tud várni, amíg keresek magunknak valami jó helyet.

- Jaj, drágám. Minden a régi. Én dolgozom, édesapád dolgozik, amikor meg csak hazajön, se szó, se beszéd, egyszerűen levágja magát a tévé elé és estig úgy is marad. Persze, nekem sikerült találnom egy remek receptes könyvet, igaz, még nem próbáltam ki, de arra gondoltam, hogy ha lesz elég időd az egyetem mellett, süthetünk nálad - mesélt, közben pedig erősen hadonászott a kezeivel.

Én, egyszerűen megtámasztottam a fejem és könyökölve figyeltem az abszurdabbnál abszurdabb ötleteit. Komolyan képtelen leállni egy percre sem, amivel persze nem lenne semmi baj, de se engem és apát sem egy ilyen nő elviselésére tervezték. Kicsiként sokat agyaltam azon, hogy ez a kettő ember mégis hogyan akadhatott össze annak idején. Emlékszem, egyszer az volt a feltételezésem, hogy vagy anya, vagy apa ivott túl sokat...

- Mit adhatok ? - billentett ki a mélázásomból egy ismerősen csengő, mély hang.

Már csak ez hiányzott...

- Jé, Derel ! - csapta össze tenyereit meglepetten anya, de természetesen folytatta. - Mangólia nem is említette, hogy itt dolgozol - pillantott rám, majd újból a fiút kémlelte.

- Anya... - próbáltam nyugodtan leállítani, de a szavam semmit sem ért.

- Mesélj csak drágaságom, mi újság veled ? Mikor fogod már végre megkérni a lányom kezét ? - a fiú szemei meglepetten csillantak meg, majd ahogyan rám nézett, ugyanazt a reakciót vélte felfedezni.

Anya kedvesen mosolygott rá, várva válaszára, én közben sikeresen újraélesztettem magam és imádkoztam azért, hogy Derel ne mondjon semmi rosszat.

- Öhm... Egyelőre nem terveztem elvenni a lányát - szedte össze magát a fiú, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről, de anyát látszólag lelombozta a válasz.

- Mégis miért ? Hiszen csak rá kell nézned arra a pofira - édesanyám egyenesen rám bökött, Derel pedig követte kezének vonalát. - Hát nem elbűvölnivaló ? - tette fel a költői kérdést, minek következtében majdnem elsüllyedtem szégyenemben.

Éreztem, ahogy arcom pirossá válik és újból lecsúsztam volna a széken, de ezt most nem tehettem meg, hiába is alázott meg a túlbuzgó nőszemély. Komolyan, képtelen voltam felfogni, hogy miért nem képes elengedni a fiút, hiszen már ezerszer elmondtam neki, hogy ami köztünk volt, annak már vége, de anyám rendíthetetlenül reménykedett. Ez fogja a sírba vinni...

Fél szemmel az elém tornyosuló fiúra sandítottam, kinek jég kék szemeiben pajkosság csillant meg, száját pedig érthetetlen okokból kifolyólag egy elégedett mosolyra húzta, mielőtt megszólalhatott volna.





___________________________

ö t ö d i k f e j e z e t
v é g e




selyemWhere stories live. Discover now