selyem

tizennegyedik fejezet

peleskey mangólia
_______________________

Lassan próbáltam kikerülni az embereket, vagy csak egyszerűen hagytam, hogy nem figyelvén majdnem fellökjenek. Semmi életerőm se volt a mai napomhoz, az idő pedig jóval lehangolóbb volt, mint én belülről... Igaz, engem már csak az üresség jellemzett.

Felsóhajtottam, mikor már ötödszörre akartak fellökni. Komolyan mondom, az emberek annyira hülyék, hogy csak mennek előre, mint a tehenek és észre sem veszik, hogy rajtuk kívül mások is léteznek ?

Morgolódva vágtam át az utat, hogy sérülés mentesen jussak be a kávézóba. Őszintén, ismét régen jártam itt. Nem, mintha nem lett volna időm bejárni, egyszerűen csak nem mertem. Tudtam jól, hogy ott lesz azokkal a cseszett kék szemeivel, a kócos tincseivel és azzal a hegyomlás testével.

Bárcsak minden olyan egyszerű lenne és még az elején kitöröltem volna az életemből őt. Akkor talán nem most kellene szenvednem.

Kinyitottam a gyönyörű üvegajtót, aminek a felszínét kissé megviselték az esőcseppek, de még így is látványos volt. A kicsi kávézó azonnal magába szippantott, amint a barna parkettára léptem. A hangulat nyugodt, kissé bódult is volt. Az emberek lassan iszogatták a kért finomságaikat, néha-néha beszélgetve az előttük üldögélő személyekkel. Mindenki annyira nyugodt volt, hogy úgy éreztem, az én izmaim is ellazulnak és ha nem lennének a csontjaimra tapadva, már szétfolytak volna.

Hatalmasat szippantottam az épületben terjengő, isteni illatú levegőből. A kávé aromája az orromba férkőzött, ami melegséggel töltött el. Jó volt látni és érezni azt a helyet, ahol nap, mint nap csücsültem és akármi is volt, eltűntek a gondjaim. Egyszerűen nem tudtam elégszer elmondani, hogy imádtam itt lenni. Néha megszállottnak éreztem magam, hiszen régen mindig itt akartam dekkolni és annyira ragaszkodtam hozzá, mint valami kis ovis a nyalókájához.

Végül fogtam magam és a pulthoz lépdeltem. A szokásos, szőke loboncos, gyönyörű Panna mosolygott rám. Ezek szerint nem rám haragudott. Vagy ki tudja, egyszerűen csak kötelességből tette.

- Mit adhatok ? - kérdezte kedvesen, én pedig nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Annyira régen hallottam ezt a kérdést, hogy már el is felejtettem az isteni kávék neveit, így csak ott ácsorogtam előtte.

- Inkább kérnék egy itallapot, ha nem gond - mosolyogtam, erőltetetten. Kínosan éreztem magam, hiszen amióta az eszemet tudom, ide járok, itt töltöm minden egyes délutánom. Vagyis... Ez pontosan addig tartott, amíg Derel el nem kezdett itt dolgozni.

- Persze, parancsolj ! - zökkentett ki a szőke lány, minek következtében kicsit várnia kellett, mielőtt elvettem tőle a szép borításba rejtett kávék neveit.

Olvasgatni kezdtem, próbáltam felidézni minden eddigi ízt, amit kóstoltam, de már túl régen jártam itt. Túl sokáig voltam távol, az agyam egyszerűen kitörölt minden olyan információt, ami régen hasznos volt a számomra.

- Öhm... Egy Latte tökéletes lesz - nyögtem ki végül, majd becsukva a kis könyvecske szerű itallapot, vissza csúsztattam a pulton. Panna bólintott, majd azonnal nekilátott az elkészítésnek.

Igazából, csak ekkor tűnt fel, hogy valami hiányosság van ebben a kávézóban. Őszintén, valaki hiányzott a pult mögül... Kis ideig vacilláltam, hogy mégis rá-e kérdezzek a lánynál, hogy Derel merre van, de mire rászántam magam, a pult mögötti ajtó megmozdult és a keresett személyt tárta fel, teljes egészében.

Meglepődtem, hiszen a köténye nem volt rajta, egyszerű ruhában volt. Csak a talajt bámulta, fel se nézett, egyáltalán nem érdekelte, hogy mégis kik vannak körülötte, szerintem még azt sem vette volna észre, ha valakit fejbe vernének egy székkel, közvetlenül mellette. Egyszerűen, de komolyan, túl egyszerűen sétált ki a pult mögül, majd a kávézót is elhagyta volna, de... De megragadtam a kezét.