You are my galaxy 💙 Vkook BEFEJEZETT

14.🌠 Vége?

Sziasztok!❤ Nem tudom hogyan tűnt nektek, sok idő telt-e el, amióta nem volt rész, vagy sem, de ma visszajött az ihletem ehhez a könyvhöz is. A parkban 2 órát dolgoztam rajta, nagyon jól esett, remélem ti is jó szívvel fogjátok olvasni.

Mióta nem írtam, rengeteg rossz és jó dolog történt, és köszönöm azoknak, akik megértették helyzetemet. Mostmár úgy érzem, hogy jobban uralom az írást, az érzéseket, amiket kifejtek.
Még egyszer elnézést kérek mindenkitől, remélem mostantól helyrejön egy pár dolog...

Jó olvasást kívánok, egy pár dolgot kihagytam, mert nem lett volna sok értelme, úgyhogy vágjunk bele a közepébe.❤
(Remélem még nem untátok meg a könyvet 😅):

Milyen is utazni az örökkévalóságban, a végtelenben? Ezt kevesen tudják és élik is meg. Taehyung sem gondolta volna, hogy meglátogathatja ezt a szörnyen kellemesnek tűnő világot.

Szörnyen kellemes? Ilyen nem létezik, mert nem lehet valami egyszerre nagyon jó is és nagyon rossz is. Vagy igen? Tae nem tudta sehogyan eldönteni. Eddig sohse látott közelről csillagokat, bolygókat.

Az Űr fájdalmas, rideg. Ott nincs kegyelem; csak kettő létezik: forró vagy jéghideg. Nincsen meleg, langyos, hűvös. Ott szörnyű valóság van. A valóság, amit sokszor félünk bevallani. Sokszor álmaink tengerébe menekülünk és elképzeljük a lehetetlent. De ez sokkal jobban fáj, mint az igazság.

Taehyung vissza akart térni a Földre. A kedves Földre, ami annyiunknak menedéke. Ami nem hagy cserben és mindig otthont nyújt. Nem dob ki a semmibe, hanem magában tart és elviseli a sok sebet, amit mi okozunk neki, emberek.

Taehyungnak most tűnt először úgy, hogy a Föld a legbarátságosabb bolygó az Univerzumban. Vágyott a nyár melegére, a tél havára, a tavasz szellőjére és az ősz színeire. Újra akarta őket látni, de lehetetlennek tűnt.

A két fiú átrepült a Naprendszeren és mostmár a Szaturnuszhoz közel lebegtek a semmiben.

-Jungkook...-szólította meg az űrlényt, akit igazából nem is ismert, csak elment vele meggondolatlanul a semmibe és hitt is neki.
-Tessék-válaszolt idegesen Kook, aki már nem tudta mit tegyen ahhoz, hogy meglegyen az utolsó érzés.
-Mi a baj? Mit csinálunk most? Mi a célod?
-Mondtam, hogy nem kellett volna eljöjj. Másik embert kellett volna keressek, nem téged. Mostmár tehetetlen vagyok, nem tudom mivel vidíthatnálak fel.
-Csak mondd el, mit fogsz tenni ezután. És ha fel akarsz vidítani, vigyél vissza a Földre.
-Ezután? Nem tudom... El kell vigyelek az Osirisre... Sajnos muszáj lesz... A Földre meg nem szabad visszamenjünk.
-Valóban? -mondta mérgesen Tae. -Akkor hadd halljak meg!-kiáltotta hangosan Taehyung, de a végtelen, hangos Univerzumban az ő hangja nem is hallatszódott. Próbálta kiszedni ujjait Jungkookéi közül, de a másik rászorított és nem engedte el.
-Hagyj békén!!-kiabálta hisztisen Tae és másik kezével megragadta Jungkook kabátját.

-Taehyung...-szólalt meg nagyon halkan Kook.
-Mi van?! Mi van már megint?!-kiáltotta magán kívül Tae.
-A kutyád... -Az űrlény a végtelenbe mutatott.
Taehyung csak pár percig bámult a megadott irányba, mert nem jött ki szó a száján.

-Ne.. ne. Ez lehetetlen. NEM! NEM!- Taehyung őrülten kezdett el kapálózni Jungkook karjaiban. Ordított és meg akarta folytani Kookot. -Te.. te gyilkos! Te engemet is meg akarsz ölni? Tessék, itt vagyok.
-Taehyung, nyugodj meg. Ezért nem én vagyok a hibás. Mondtam neked, hogy kutyának itt nincs helye. És azt is mondtam, hogy nem szabad elengedned a pórázt..
-Nem érdekel. Engedj el. Most!
-Dehogy engedlek-kezdte felhúzni magát Jungkook is.

Taehyung egy mozdulattal kiszabadította Jungkook kezéből a sajátját, a másikat meg el akarta engedni, de Kook gyorsabb volt.
-Fogd meg a kezemet!-kiáltotta. -Nem? Akkor én fogom meg a tiédet. -Agresszívan megragadta Taehyung karjait és magához húzta. Akkor jött rá, hogy milyen erőszakos is volt valójában. -Jól van... Csak nyugodj meg-simogatta meg Taehyung fejét, aki sírni kezdett, Jungkook kabátja szélét szorongatva.

A fiúk leszálltak a Szaturnuszra, ahol megpihentek. Taehyung még mindig sírt, Jungkookot ölelve.
Kook csak nézett, bámult előre. Figyelte a Szaturnusz gyűrűit és egy idő után szédülni kezdett.
-A Szaturnusz gyűrűje lesz a mi körhintánk...-mondta halkan.
-A Göncöl-szekéren fogunk utazni...-folytatta szipogva Tae.-De már csak utaztunk volna, ha ez egy mese lett volna...
Jungkook felsóhajtott.
-Az üstökös szárnyán repültünk volna...
-Csillag esőben fürödtünk volna...
-A Napnál melegedtünk volna...
-A Neptunusz lett volna az alvóhelyünk...
-Az ég meg a takarónk....
-A Hold vigyázott volna ránk.
-Mi meg.... Mi meg boldogok lettünk volna együtt...-fejezte be Jungkook .
-Lettünk volna... Minden lehetett volna... De csak "volna"...
-Sajnos igen...

A fiúk elhallgattak és az Űr hangjait figyelték. A porban ültek egymást ölelve.
-Legalább itt vagyunk együtt-jegyezte meg Tae.
-Még igen...
-Még?

Jungkook nem tudott válaszolni, mert egy hang hasított a semmibe.
-Ez a jel. Lejárt a küldetés ideje. Egy érzés hiányzik, ezért el kell jönnöd velem. Ne félj, nem hagyom, hogy bántsanak.
Taehyung csodálkozó, könnyes szemekkel nézte Jungkookot. Csapdába esett. Az Űr veszélyes. Csak ez a két gondolat járt akkor a fejében.

Nem volt ideje gondolkozni, mert a köd felkapta őket és egészen az Osirisig röpítette őket.
Ott már várták őket a lakók. Mindegyiknek világított a szeme és a kabátja. Taehyung megijedt tőlük, mert egyáltalán nem tűntek rokonszenvesnek. Tudta, hogy valami rossz fog bekövetkezni.

Egyszercsak meglátta Kkanjit, aki izzó, kegyetlen szemekkel közeledett feléjük és megállt Jungkook előtt.
A saját nyelvükön kezdtek el beszélni, ami félelmetesen és üresen hangzott. Mintha robotok beszéltek volna: üres arccal, érzéstelenül. Jungkook rászorított Tae kezére idegességében és láthatóan ellenkezni próbált. Végül csalódottan hátrált és Tae-hez fordult.
-Ne félj, kérlek. Nem leszek ott veled, mert nem szabad majd bemennem hozzád, de ne félj. Nem lesz baj.
-Mi történik? -rémült meg Tae.- Mit fognak velem csinálni?
-Kiszívnak belőled érzéseket...
-Tessék??!
-Erre van szükség...
-De...
-Ne félj, kérlek. Csak annyi kell nekik, ami a lapon van.
-Mii?? Ti robotot csináltok belőlem? Ha azok nem lesznek bennem, akkor... Akkor már nem is leszek ember..
Jungkook nem tudott válaszolni, mert Kkanji megfogta Tae karját és bevezette a bázisra.

Egy kabinig mentek, amiben egy furcsa ágy és egy asztal volt. Taehyung le kellett feküdjön az ágyra, ami puhának és egyben keménynek is tűnt. Tae egyszer felhőn érezte magát, máskor meg egy sziklán. Szíve kalapált, nagyon meg volt rémülve.
A kabinban hőség volt, csak a fiú reszketett. Kocogtak a fogai, kezei izzadtak és félt. Mellkasában érezte a nyomást, ami az Űrből jött, de az Osirisi levegő elegendő volt számára ahhoz, hogy életben maradjon.

Egy orvosszerű űrlény, fehér kabátban a fiú fölé hajolt és két kezét Tae testére helyezte.
Taehyung felkiáltott az áramütéstől, amit az űrlény okozott és elvesztette eszméletét a fájdalomtól...

...
-Taehyung.. Tae..
A fiú kinyitotta szemeit. A szobájában feküdt, Jungkook mellette ült.
-Taehyung! Végre felébredtél! Azt hittem meghaltál a nyomástól.
Taehyung csak némán Kook felé fordult és egyetlen kérdést tett fel:
-Ki vagy te és mi ez a hely?- Üres szemeiből semmit sem lehetett kiolvasni. Sem félelmet, sem idegességet, sem boldogságot. Csak az ürességet.
Jungkook nagyot sóhajtott:
-Reménytelen... Úgysem lehetsz többet ember... Nincs már a lelkedben érzés.