You are my galaxy 💙 Vkook BEFEJEZETT

15.🌠 Lélek..

Sziasztok, ez lenne az utolsó rész a könyvemből. Nem akarom még jobban elhúzni, mert így szerintem meglett a lényege... Szomorú voltam, mikor írtam ezt a részt, mert rádöbbentem a valóságra, ami rosszul esett... De hát nektek lehet jobbnak fog tűnni.❤ Köszönök minden támogatást, mindent, amit tettetek értem ❤. Bocsánatot kérek a hosszú kihagyásokért, várattatásokért... ❤ Remélem tetszeni fog ez a rész is:

"-Ki vagy te és mi ez a hely?- Üres szemeiből semmit sem lehetett kiolvasni. Sem félelmet, sem idegességet, sem boldogságot. Csak az ürességet.
Jungkook nagyot sóhajtott:
-Reménytelen... Úgysem lehetsz többet ember... Nincs már a lelkedben érzés."

Taehyung csak némán nézett Kookra. Nem látszott rajta, hogy értené a helyzetet, e miatt Jungkook kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Torkában gombóc keletkezett, mellkasában meg egy nyomasztó érzés, ami egyre csak erősödött. Bűntudata volt, szörnyű bűntudata. Végülis miatta történt mindez.

Mert elejétől fogva nem tudott ellenállni azoknak a gyermekien csillogó szemeknek, annak a játékos tekintetnek, rabja lett a szerelem érzésének. És most fáj neki a legjobban. Nem Taehyung lett rosszul, hanem ő. Nem Taehyung a bűnös, hanem ő.

Jungkook sírva fakadt. Sohasem sírt eddig, még csak nem is könnyezett. De most túlságosan kínos és hihetetlen volt számára minden. Pedig tudta, hogy ez lesz. Csak az érzést nem tudta elképzelni, a hatást, mert akkor nem tette volna mindezt.
-Mi ez?- kérdezte könnyeit ízlelgetve Jungkook, mikor azok lefolytak arcán.
Még mindig sírt keservesen, bűnösen.

Tae csak nézte őt hidegen. Nem gondolt semmire, nem érzett semmit. Meg sem szólalt. Csak ült és bámult.
Nehéz leírni ezt a semmit, hiszen nem áll semmiből sem. Csak maga az üresség, a végtelenség. Rettenetes lehet... Csak ülni, mint egy tárgy, élettelenül. Mert Taehyung már úgymond halott volt. Lelke érzéstelen maradt, teste viszont működött. Tudott gondolkozni, hiszen az agya megmaradt. Tudott mozogni, mivel teste nem változott meg.
Csak eltűnt belőle az a kis szikra, az a kis élet, amit mi léleknek nevezünk. Amivel érzünk, amivel nem vagyunk robotok. Ami sírásra, kacagásra, szégyenre, ordításra késztet minket. Csakis boldogságunkban tudunk kacagni, szégyenünkben elpirulni, leszegni fejünket. Ezek az érzések mind a lelkünkben képződnek és onnan törnek elő, ettől lesz színes és egyedi személyisége minden egyes embernek.

Jungkook azt hitte, hogy benne nincsenek érzések. Pedig voltak, csak nem kifejlődve. Taehyung segített neki ráébredni az igazi, emberi mivoltára. Lehet, hogy emberfeletti ereje volt, de érzései megmaradtak, mert ő is egy lény volt, pontosabban egy űrlény. És a lény érez. Bármennyit, bárhogyan, de akkor is érez, mert van lelke, ami érzésekkel táplálja fel az üres testét.

Jungkook először ízlelte meg a könnyeket. Nem tudta hova tenni, minek nevezni a sós ízt. Neki az újdonság volt, mivel ő sohasem kóstolt, nem is evett.
Egy darabig ezen tűnődött, míg végül másra terelte a szót:

-Tae... Te tényleg nem ismersz meg? -kérdezte csalódottan.
-Te vagy Jungkook, igaz? -Ez a kérdés annyira monotonon hangzott, hogy inkább kijelentésnek volt nevezhető.
-Igen, én vagyok. És tudod, szerettük egymást. Én gyógyítottalak ki a szomorúságodból, emlékszel? -beszélt sírva, nagy levegőket véve Jungkook.
-Emlékszem. De nem tudom milyen volt téged szeretni. -mondta üresen Tae. Mintha csak egy verset szavalt volna élettelenül.

Jungkook mostmár tényleg nem tudta mitévő legyen. Csak sírt, letérdelt az ágy mellé, megfogta Taehyung kezét, és fejét a lepedőre hajtotta.
-Én szeretnék neked segíteni, csak nem tudom mi van veled és hogyan tudnék valamit tenni-szólalt meg Tae, miután végignézte a síró fiú kínlódását.
-Nem tudsz tenni semmit... -hebegte tehetetlenül Jungkook.