Egy Újabb Fogadással

14. Rémes betörő

14. Rémes betörő

Bármit megadnék, hogy a közelemben lehess

/KIMBERLY/

Tévedtem abban, hogy a modellkedés könnyű lesz. A mai napon Dorothy kitalálta, hogy reklámozzunk kulcstartót. Igen. Kulcstartót. Csodálom, hogy a cég nem megy csődbe amiért ilyen hülyeségeket találnak ki. Már reggel 8 óta hallgatom ahogyan a férjéről áradozik, hogy milyen kedves, hogy elvitte a Bahamákra. Engem is elvihettek volna!

És a probléma nem is ott kezdődik, hogy már egy nyamvadt kulcstartó miatt öltözök át harmadjára, hanem a probléma ott van, hogy ezt az egészet Brandonnal kell csinálnom. A cég nem tud arról, hogy nekünk az útjaink, nem túl kedves módon szétváltak. A nyaralásunk után meg főleg nincs kedvem vele egy légtérben tartózkodni.

Hogyan is fejezhetném ki magam? Mondhatom, hogy rendesen meglepett engem.

"Vacsora után mindenki ment a saját dolgára. Nora eltűnt az egyik hálószobába, mivel Brandon azt kérte, hogy beszéljenek. Remek újra családi dráma. Betty teljesen kiborult az apja miatt, hogy a volt bejárónőnk házába hozott, amit meg is tudok érteni. Nicholas szintén bezárkózott a szobába Bettyvel, így a nappaliba Andrew maradt velem.

-Anya? -nézett fel rám, ugyanis eddig a kisautóját bámulta. Habár Andrew nagyon lassan ért meg dolgokat, látszik, hogy kezdi Ő is érteni a helyzetet. Andrew mindig is bohókás fiú volt. Nevetgélt, poénkodott állandóan játszott. A testvéréről ez nem volt elmondható ugyanis Nicholas csendes volt, és zárkózottabb volt mint a testvére. 

-Mond Kicsim. -mosolyogtam le rá és kikapcsoltam a televíziót amin valami idióta vígjáték ment. Nem vagyok a filmek híve de van, hogy bekapcsolom átnézni a csatornákat. Brandonnal sosem filmeztünk. Csak a gimis korunkban volt, hogy megnéztünk egy-egy sorozatból pár részt de sosem végig. Se Brandonnak se nekem nem volt türelmem ehhez. 

-Szomorú vagy? -kérdezte miközben csillogó csokoládé barna szemeit teljesen az enyémbe fúrta. Andrew akár mennyire is volt bohókás fiú, a szíve mindig a helyén volt. Mindig tudta, hogy hol a határ és, hogy meddig mehet el.

-Nem, Kicsim. -mosolyodtam el lágyan, mégis a mosolyom mögött hatalmas nagy bú lapult. Andrew csokoládé barna szemei szomorúan csillantak meg, amiből egyből tudtam, hogy nem hiszi el a szavaim. -Ne aggódj e miatt. -simítottam meg gyermekes arcát amire ő belehajtotta a fejét a tenyerembe.

-Apa is szomorú. -szólalt meg 2 perc néma csend után mire rá sem néztem, hanem a velem szembe lévő hatalmas televíziót bámultam ami már rég ki volt kapcsolva. -Azt mondta hiányzunk neki. -hajtotta a fejét a vállamra és még feljebb csúszott a kanapén. Az ujjaimmal a kissé hosszabbra nőtt barna enyhén hullámos fürtjeit tekergettem, mert tudtam, hogy az megnyugtatja őt. -Nekem is nagyon hiányzik. -konyult le egy picit a szája és láttam ahogyan egy kósza könnycsepp lefolyik az arcán mire az én szívem is azonnal hevesen kezdett el verni. 

-Hétfőn nála alszotok. -jelentettem ki, ugyanis hosszú idő óta gondolkodtam ezen. Brandon hiába tette amit, a szíve még mindig a helyén volt, amit bizonyított is délután. -Egy hétig nála lesztek aztán haza jöttök egy hétre. -vázoltam fel az elkövetkezendő hetek terveit mire Andrew bólogatni kezdett. -Ne sírj, Kicsim. Minden rendben lesz. -simítottam végig a fején mire becsukta a szemeit és bólintott egyet. 

-Tudom. -suttogta halkan, mire én is becsuktam a szemem ugyanis a könnyeim majdnem utat törtek maguknak. -Apának is ezt mondtam mikor sírt. -felelte mire a szemeim lassan kinyíltak Andrew mondatára. -Azt mondta a sírás nem a gyengeség jele. -folytatta mire rögtön eszembe jutott a kép amikor még egyetemisták voltunk és ezt mondta nekem.