Egy Újabb Fogadással

37. Bocsáss meg

37. Bocsáss meg

Becsüld meg azt az embert aki bocsánatot mert kérni mert az igazán félt attól, hogy elveszíthet téged.

/KIMBERLY/

-Köszönöm, Max ne haragudj ígérem többé nem fog előfordulni. -magyarázkodtam még mindig reszketve a velem szemben álló, nálam fiatalabb fiúnak. Ő megértően bólintott miközben el nem engedte az előtt álló kislány vállát. Aranyos volt tőle, hogy ennyire vigyázz az unokahúgára. -Sajnálom, ha bajt okoztam csak váratlan dolog történt. -fújtam ki hosszasan a levegőt miközben végignézve a kórház csendes parkján jöttem rá, hogy milyen csendes is az idei november. 

-Persze, semmi baj. -mosolygott rám kedvesen a vörös hajú fiú. -Jól vagy? Nem kell segítség? -ráncolta össze a szemöldökét mire hevesen rázni kezdtem a fejemet. -Amúgy hatalmas rajongója vagyok Brandonnak. Eszméletlen játékos. -vigyorodott el mire nekem is egy hamiskás mosoly ült ki a számon. -Olyan focista akarok lenni mint ő. -nevetett fel.

-Biztos te is jól játszol. -biztattam, mert láttam a mosolya mögött lévő szomorkás hangulatot amiért nem tartja jónak magát. -Mindenkiből lesz egyszer valaki. A kérdés csak az az, hogy olyan lesz-e aki akart is lenni. -rántottam meg a vállaimat mire ő bólintott, amiért nem értettem de feltűnt, hogy nem figyel rám, hanem inkább mögém nézz. Én is kíváncsiságból megfordultam és csak akkor jöttem rá, hogy a kórház ajtaja kicsapódott, Brandon pedig azonnal kitört rajta. A fejét hevesen kapkodta, és biztos voltam benne, hogy csoki szemeivel engem keres. Azonnal menekülőre fogtam de előtte gyorsan elhadartam egy köszönés félét. -Örülök Max, hogy beszéltünk de nekem sietnem kell, a kampánynál. -kaptam el a tekintetem rögtön mikor Brandon szemei az enyémekbe mélyedtek és azonnal elakartam tűnni onnan. Hatalmas lendülettel indultam el onnan de a szemem sarkából láttam, hogy Brandon felém veszi az irányt. 

Gyors sétára vettem a tempót, de még így is hallottam, a mögöttem lévő halk trappolást. Utáltam, sőt gyűlöltem amiért ennyire szeretem őt, és azt is, hogy mindig megengedem, hogy csalódást okozzon nekem. Hallottam az emberek halk ricsaját a parkolóból, akik a park felé igyekeztek sétálni, hallottam a kutyák halk ugatását amiért hangos lett az utca az autóktól, hallottam a fülemben dübörgő vért, szívem hangos dobogását, mert féltem. Féltem, hogy az az ember aki nekem az életem volt, akinek sikerült fényt vinni a szomorú napjaimban, miket is csinált velem. -Bármi történjen kettőnkkel én ugyanúgy imádni foglak. csengtek újra a fülemben, Brandon hazug szavai, amiket még az egyik kampány napján mondott nekem.

-Kim! Várj már. -ért utol végleg, pont a park közepén és a csuklómat elkapva fordított magával szemben. Barna szemei már nem lángoltak, inkább csiszolt gyémántként csillogtak. -Sajnálom, oké? Egy idióta voltam, meg mérges is, sajnálom! -tört ki belőle azonnal és közeledve akart magához ölelni, de én hátráltam. Akár csak egy félős kiscica. -Ne félj tőlem, kérlek. -esedezett de nálam ez semmit sem ért.

-Kérlek, hagyj békén. -próbáltam lenyelni a hatalmas gombócot a torkomban, de eredménytelenül. A szemeit újra a könnyek kezdték el csípni,  a félelemtől. -Könyörgöm, Brandon, hogy legalább most hallgass rám. -hunytam le a szemeimet, de még úgy is lekúszott egy árva könnycsepp az arcomon. -Majd jövőhéten gyere e l a gyerekekért. -fordítottam neki azonnal hátat, és legnagyobb meglepetésemre, hallgatott is rám. Nem követett tovább.

EGY HÓNAP ELTELTÉVEL

Karácsony. A szeretet ünnepe. Amikor mindent mézeskalács illat borít be, amikor este a fa alá összegyűl a család, és együtt ajándékozunk. Mindenki benne van még az ajándékok utolsó simításában, az utolsó koszos edény elmosásában, a főzésben. Mindenki még kihasználja a nagy üzletek polcán lévő árukat és az utolsó simításokat végzi, hogy szenteste együtt legyen a család.