38. A focicsapat

2K 81 6
                                    


38. A focicsapat

Nem idegesítő, hogy az emberek mindig csak utólag jönnek rá, milyen fontos számunkra valaki? Hányszor kell elveszítenünk egy dolgot, míg megtanuljuk értékelni akkor is, amikor még a miénk? 

/KIMBERLY/

Az ünnepeknek lassan vége lett, sikerült belépnünk az új évbe. A karácsonyfa helyén most már, a megszokott fehér kávézóasztal áll, és minden visszaállt a normális kerékvágásba. Január. A hónap amikor a focicsapat összesíti az előző hónapokat, és ha kell új kapitányt szavaznak. Ilyenkor mi a gyerekekkel mentünk szurkolni, és nevetni az apjukon. Ez az idén sem lesz másképp.

-Gyerünk már, Betty. Nem kell az a mez annyira. Apa akkor is örülni fog, ha nem abba mész. -sóhajtottam nagyot miközben Bettyre vártam aki a rózsaszín mezét kereste amin az ötös szám virított. Olyan volt mint az apjáé csak nem kék és fehérben hanem rózsaszín és fehérben. -Könyörgöm siessünk. -tettem össze a kezeimet és már majdnem imádkozni kezdte, de hála Istennek megtalálta a keresett ruhaneműt.

-Mehetünk! -szökdécselt ki a szobából én pedig siettem utána, de nem tudtam nagyon gyorsan ugyanis a magassarkúm korlátozta a sebességemet. -Megint késésben vagyunk anya! -dobbantott egyet a lábával mikor felvette a fekete Vans cipőjét. 

-Csizmát vegyél fel, hideg van a félcipőhöz, mellesleg nem tudom ki kereste annyira azt a pólót. -forgattam meg a szemeimet majd felhúzva a fiúk kabátját lépünk ki együtt a hideg januári levegőre. -Nembaj, ha kicsit késünk amúgy is ilyenkor még csak zene van meg szünet. -ráztam meg a fejemet, majd a járdára rálépve indultam el a sportcsarnok felé. Új kocsit nem sikerült szereznem, és egy ideig nem is fogok, ugyanis anyagilag nem állok úgy, hogy fussa egy új autóra, szóval amikor megyek valahova marad a jó öreg tömegközlekedés vagy a séta. 

-Jack szakított velem. -jelentette ki Betty én pedig felvont szemöldökkel néztem rá de aztán én is ellazultam. -Kiderült, hogy csak egy fogadás miatt volt velem. -magyarázta bennem pedig az ütő is megállt. Nem is az idegesített fel, hogy egy 13 éves kisgyerek hogyan csinálhat ilyet, hanem az, hogy ugyanaz a helyzet mint  velem is volt. -Én összevesztem vele de Ő próbált bocsánatot kérni. Szerinted, anya megbocsássak neki? -kérdezte én pedig nem is szóltam egy ideig semmit ugyanis én se tudtam mi a helyes megoldás. Új esélyt adni, ahogyan én tettem és esetleg újra csalódni, vagy minden elérhetőséget elzárni és elfelejteni őt. 

-Mindenképpen várj egy kicsit, hogy hogyan fog bánni veled. Mellesleg nem hiszem, hogy ennyire kéne neked egy barát, ráér majd gimnáziumban. -mondtam neki miután befordultunk a sportcsarnok parkolójában. -De szerintem hagyjuk ezt most, apához jöttünk. -mondtam mosolyogva mikor megláttam a parkolóban lévő fehér hibrid autót. 

-Én szurkolok apának remélem gólt fog lőni. -szorította meg Nicholas a kezemet mire halkan felnevettem és megráztam a fejemet. -Vagy, ha Ő nem akkor a csapata, szurkolok majd neki. -mondta vigyorogva miközben az épületben levette a kabátját. 

-Édesem, most nem meccset nézünk, hanem beszélgetni fognak apáék. Mi meg hallgatjuk. -simítottam végig barna kissé göndör fürtjein mire mosolyogva bólintott és leült mellém a padra. -De vicces lesz, megnyugodhatsz, nem lesz unalmas. -adtam egy puszit az arcára majd végleg csendben maradtam, és a jól ismert edzőre figyeltem aki a sportcsarnok padlóján állt kezében a mikrofonnal. 

-Gyönyörű, szép napot kívánok hölgyeim és uraim! -szólt bele a mikrofonba az 50 év körüli férfi aki nekem személyes kedvencem volt humora miatt. -Nos hát sajnos becsaptam önöket, és nem az egész csapatomat hívtam ide le magam mellé, hanem csak két embert. De a csapattársaik hősiesen fogják követni az elkövetkezendő egy órát. -mutatott fel az egyik lelátóra, ahol 10 ember ült. A padon ülők tapsolni és fütyülni kezdtek én pedig követtem a példájukat. -De mint látják ez a két szép faszék szabad mellettem amit az általános iskolából tulajdonítottunk el, köszönjük a drága igazgatónak, hogy ebben a hidegben itt lehetünk bent és nem kell a stadionban vacognunk. -nevetett fel és megtapsoltatta az általános iskola igazgatóját. -Nem is húzom tovább a szót, kérem fogadják hatalmas tapssal és fülsüketítő sikoltozással Brandon Bellt! -mutatott az egyik székre mire a sportcsarnok ajtaja kinyílt Brandon pedig csábos mosollyal besétált rajta. A mellettem ülő gyerekek azonnal felállva sikongatni kezdtek én pedig nevetve ültettem őket újra le. -Azonban bármennyire is hihetetlen de a másik széken nem én fogok ülni, hanem drága tehetséges nevelt fiam mellé más fog kerülni. Ismételten kérem a tapsolást, és a sikongatást, Brandon Bell riválisának és csapattársának, Ben Andrews-nak. -mondta már kevés beleéléssel mire az én arcomra a mosoly azonnal ráfagyott. Brandonról is lehervadt a mosoly a szájáról és értetlenül nézte az ajtót amin ő jött be, de most azon hatalmas ellensége, Ben lépett be. -Hogy az arcotokra fagyott a mosoly. -nevetett fel mikor meglátták egymást. -Na ez itt a probléma, láttam már edzéseken is, hogy ti teljesen egymás ellen vagytok, és ki is szivárgott, hogy ti miket csináltok egymással. -rázta meg a fejét az edző és komolyra váltotta a szót. -Kezdjük csak az elejétől, drága Brandon barátom hozzád szólok. -nézett rá aki felvonta a szemöldökét. -Mi történt június első hete végén? -tette fel kapásból a kérdést mire Brandon azonnal megfeszült.

Egy Újabb FogadássalWhere stories live. Discover now