Egy Újabb Fogadással

28. Menj el

28. Menj el

Megbocsájtani valakinek bátor tett, hiszen nem tudhatjuk, hogy a hiba megfog-e történni újra.

/BRANDON/

-Most akkor napraforgó vagy rózsa? -fordultam a bátyám felé miközben a két virág között vacilláltam. 2 hét telt el és kim állapota rohamosan javult és ma már bemehetünk hozzá, mert fel fog kelni nagy valószínűséggel. Idegesen fogtam a kezemben a két szál virágot és a szememmel üzentem a kedves eladó hölgynek, hogy még kérünk egy percet.

-Még múltkor rózsát vittél, akkor most szerintem a napraforgót kellene. De egyáltalán ki az az idióta, aki napraforgót csokorba köt? -vágott értetlen fejet Brian mire én is grimaszolni kezdtem és a hatalmas csokor napraforgót odavittem a pénztárhoz. 

-Remélem örülni fog neki. -magyarázta miközben kifizettem a csokromat és elköszönve az idős nénitől távoztunk az üzletből. -Mármint nem az, hogy örülni fog, hanem, hogy megbocsájt-e . Remélem. -kezdtem el összevissza beszélni ugyanis nagyon pánikoltam, hogy mi van ha nem bocsájt meg nekem.

-Biztosan meg fog. De ha elbaszod, akkor még pluszba meg is rugdoslak. -kötötte ki az ígéretét mire nagyot nevettem. Beszállva a magas terepjárójába kötöttem be magam és a virágcsokrot a hátsó ülésre raktam és megigazítottam az ingem ujját. -De nem fogod, bízok benned öcskös. 

-Remélem. -mosolyodtam el és a telefonomon néztem meg az időt. Habár az óra lassan delet ütött mégis az úton senki sem volt. Talán a sorsom is úgy akarta, hogy hamar odaérjek hozzá ami sikerült is. 

A kórház területére belépve kerestem Todot és a gyermekeimet, de nem találtam őket. Végignézve az összes folyosót, az összes kórtermet jöttem rá, hogy Ők bizony Kimnél vannak. A melegség azonnal elöntött a kórterme ablakán kukucskáltam be, hogy tényleg így van-e. 

Tod keresztbe tett kézzel mosolyogva figyelte a húgát, aki bár kábán, mégis mosolyogva hallgatta azt, amit a fia mesélt neki. Betty csak az anyja mellett ült fent az ágyon és ölelte őt, hiszen tudom, hogy neki nagyon hiányzott. Andrew csak fogta anyja gyenge kezét és ő is hallgatta ahogyan Nicholas beszél az anyjához. Jó volt látni, hogy mennyire is szeretik őt, és látszik, hogy neki is nagyon jól esett a törődés. Hatalmas lufik voltak az ágyához kötve, mellette hatalmas csokrok. 

/KIMBERLY/

-... Meg mindig fent lehettünk kilencig is! Meg ihattunk kakaót, pedig tudod, hogy apa nem engedi. -magyarázta nekem Nicholas, hogy mennyi "rosszaságot" csinálhattak a bátyámnál. Tod csak felnevetett mire tett morcossággal néztem rá. -De ezt nem szabad elmondanunk neked! -tette hozzá a végén mire mindenkiből kitört a nevetés. -Apának ne mond el! 

-Nem fogom. -ráztam meg a fejem nevetve. Habár fáradt voltam és gyengének éreztem magam mindennél jobban eset, hogy foglalkoznak velem. A szívem nyugodtságot sugallt, hogy itt vannak velem mindannyian, és habár már csak egy ember hiányzott biztos voltam benne. Biztos voltam benne, hogy Brandon is jönni fog.

-Na gyertek megyünk ki, hagyjuk anyát pihenni. -rontotta el a jó hangulatot Tod, mire Nicholas azonnal abba hagyta a "rosszaságai" újságolását és a keresztapjára kapta a fejét. Én is felvont szemöldökkel néztem a bátyámra mire az alig láthatóan magam mögé bökött. 

Én is mögé néztem és megláttam Őt. Az ajtófélfának dőlve figyelte a gyerekeit majd csokoládé barna szemeit rámvezette. Fekete gatyája tökéletesen illet kékes ingéhez, amin ott díszelgett a méreg drága márkajel ami még amikor nála voltam azt adta rám. Habár tudtam, hogy direkt adta azt mert "megérdemeltem" volna. Barna haja ugyanúgy kócosan meredezett az ég felé, szemei alatt hatalmas karikák. Tod volt az első aki bejött hozzám és akkor mondta, hogy mindennap itt volt velem. Kérdezősködött felőlem és legfőképpen könyörgött, hogy éljem túl. Hát tényleg halál közeli állapotban voltam.