Balaton És Szerelem //Befejezett

Kalandpark

Este még vagy hajnali kettőig szívtuk egymás vérét, aztán Szilárd feltette a fejhallgatóját, én pedig nem sokkal később álomba merültem.

Reggel szokásom szerint ötkor keltem. Összedobtam az ágyam és kikotortam a szekrényből a sport cuccom, majd felvettem és kimentem egyet futni. A tábor kapuján kimentem, majd a part felé vettem az irányt és bedugtam a fülembe a fülesem.

Nagyjából fél óra futás után visszatértem a kempingbe és a házunkba, ahol egy gyors tusolás után magamra kaptam egy rövid gatyát meg egy trikót és visszaültem az ágyamba telefonozni reggeliig.
Szilárd fél hét körül kelt a beállított ébresztőjére és első dolga volt nekem beszólni.

– Mi a francért állítottál be ötre ébresztőt?
– Hallottad? Bocsika.
– Legközelebb örülnék, ha nem kéne miattad hajnalban kelnem – morogta.
– Látom, bal lábbal keltél fel. Amúgy meg szokj hozzá, ugyanis én mindig ötkor kelek.
– Marha jó – csóválta idegesen a fejét.

Szilárd birtokba vette a fürdőt és egy negyed órát el is töltött bent. Aztán megjelent egy szál rövid nadrágban és neki állt keresni magának egy pólót.
Hétre az ebédlőhöz mentünk, ahol már szinte mindenki ott volt és miután megtaláltuk a csapatunkat, csatlakoztunk hozzájuk.

Evés után kaptunk ebédig szabadidőt, amit mindenkinek a csapatával kellett töltenie, így mi letelepedtünk egy nagyobb fa alá pokrócokra és beszélgettünk, illetve kártyáztunk.

Ebéd után Attila minden csapatot a pályához hívott.

– A mai napra egy különleges versenyt szerveztünk nektek – kezdte lelkesen – Első lépésként szeretném magam mellé szólítani a felügyelő párokat.

Minden pár mosolyogva lépett mellé, míg mi kedvetlenül ácsorogtunk a másik mellett.

– Most ők versenyeznek majd. Nektek pedig szurkolni kell. A nyertes ajándéka pedig egy meglepetés lesz – jelentette be ünnepélyesen, nekem pedig egyre kevesebb kedvem lett ehhez az egészhez.

Nem elég, hogy Szilárd a párom, és vele kell egy szobában lakom két hétig, most még kettesben kell a versenyt is megnyernünk. Legalábbis megpróbálni.

A feladatunk annyi volt, hogy egy pályán kell ketten végigmenni és nyilván egymást segíteni benne. A közeli kalandparkban volt kijelölve egy pálya és itt kellett teljesíteni a feladatot. Aki a leghamarabb végzett, az nyert.
Mivel csak egy pálya volt, amíg a többi csapat ment, mi ültünk és őket néztük.
Szilárd és én utolsóként kerültünk sorra és mindenkinek az idejével tisztában voltunk.

Felvettük a hevedert és a sisakot, majd elkezdtem felmászni a magas fára. A pálya a legmagasabb részen kezdődött, majd azután egy csúszás következett és még egy pálya, kicsit alacsonyabban és a végén megint egy csúszás.

Könnyűnek ígérkezett a feladat, ugyanis számtalanszor voltam ilyeneken és tériszonyom sem volt.
Az első néhány akadályt könnyen vettük, aztán az ötödik elemnél akadt egy kis gondunk, ugyanis Szilárd szerencsétlenekedett az áthúzó fülke idehúzásával, így idő nyerés miatt kénytelenek voltunk ketten belezsúfolódni és átszállítani magunkat. Ezután baromi gyorsan megcsináltuk a többit is és lecsúsztunk. De persze ez sem volt olyan egyszerű, ugyanis nagyjából a felénél tovább nem csúsztunk, onnan át kellett magunkat húzni. Ez is egy nehéz menet volt, ugyanis Szilárd rögtön utánam indult és ő is megállt, engem kicsit meglökve, ezáltal pedig a kezemre ráment az a hülye csörlős akármi és baromira fájt.

– Idióta! Tudod, ez mennyire fájt?
– Ne hisztizz már, hanem indulj! Alig van nyolc percünk, ha nyerni akarunk és rohadt kényelmetlen ez a heveder!
– Én szívesen elücsörögnék még itt, csak nem pont veled.
– Indulj már! – kiáltott rám.

A drót közel teljesen szétcseszte a kezem, de végigcsináltam, majd baromi gyorsan átrohantunk az akadályokon a következő, kisebb pályán és ott már a csúszás is simán ment, így pedig megdöntöttük a rekordot.

Kifáradva és fájó kézzel sétáltunk vissza a táborba, míg mindenki más vidáman beszélgetett. Én Szilárd mellett összefont karokkal lépkedtem és ő is unottan csattogtatta a rágóját mellettem.

A visszaérkezés után a többi csapat pihenni indult, mi pedig megkaptuk a meglepetés fagyitortánkat.

A kölykök maszatos szájjal, vigyorogva tömték be az édességet, amiért nekik egyébként semmit nem kellett csinálniuk és minket ünnepeltek.
Egyébként a sütemény tényleg nagyon finom volt, csak a kezem szörnyen fájt, így miután elfogyasztottuk, egyből a faházba mentem, hogy bekenjem valamivel.