Édes Álmok I.: A Kagyló titka - Harry Potter fanfiction

10. Ha tűz ég a csontjaidban

- Hallottatok már a Bölcsek Kövéről? - kérdezte a férfi. Lily bólogatott, én pedig megráztam a fejem. - Rendben, akkor elmagyarázom. A Bölcsek Kövét egyedül Nicolas Flamel tudta elkészíteni, ez az amiből az életelixírt csinálja. A kő ezen kívül képes arannyá változtatni bármit. Azt viszont kevesen tudják, hogy Flamel sem a tökéletes követ hozta létre, mivel az abból készített elixír örök fiatalságot is ad. Az első - és az egyetlen - ilyen kő az Élet Kagylója, amit kristálytiszta vízből készítettek. Ezt aztán odaadták egy Astrid Gorgonia nevű nőnek, aki különleges varázserővel volt megáldva, viszont ő nem használta sosem. Az Élet Kagylója aztán a görög istenekhez került, akik sokak szerint ezek miatt éltek olyan sok ideig - csendben állva emésztgettem az információáradatot, majd ismét megszólaltam.

- És ez a Kagyló veszélyben van? - kérdeztem.

- Igen. Gondolom, olvassátok a Reggeli Prófétát, ami rendszeresen tudósít titokzatos halálesetekről, amik egy bizonyos Voldemort nevű férfihez, és a csatlósaihoz, akik Halálfalóknak nevezik magukat köthető - mindketten bólintottunk. - Voldemort minden vágya, hogy örökké tartó életre tegyen szert, kiirtsa a mugliszületésű mágusokat és ő uralhassa a varázslóközösségeket, így meg akarja kaparintani a kristályt - magyarázta.

- De most, hogy eltűnt, jobban aggódnak miatta, nem? - szóltam ismét.

- Igen, igazad van, mert most, hogy nem tudjuk, hol van, nagyobb a veszély, hogy Voldemort markába kerül.

- Maga a Kagyló tulahdonosa? - kérdezte Lily.

- Nem, nem én, az egyik rokonom. Van még kérdésetek? - megráztuk a fejünket, és elbúcsúzva kiléptünk az üzletből.

- Van kedved beülni a Három Seprűbe? - szólalt meg Lily egy kis idő után. - A lányok ott várnak minket.

- Most nem, sétálok egyet, hogy kiszellőztessem a fejem - mondtam, mert tényleg, folyamatosan kavarogtak a gondolataim.

A kis utca, amin sétáltam, tömve volt diákokkal, mégis nyugodtnak tűnt. A házak olyanok voltak, mint a cukormázzal díszített mézeskalácsházikók a nagy porcukorhóban. Addig sétálgattam, míg magamat nem meglepve eltévedtem. Az egyik utca olyan volt, mint a másik, eddig egyedül egy, a többi közül kirívó üzletet találtam, valami Madam Puddifoot Kávézója volt a neve. Odabent és a kirakatban minden undorítóan rózsaszín volt, így inkább gyorsan továbbálltam. Nem sokkal később beszélgetés hangjai ütötték meg a fülem.

- Ugye még nem találkoztál a nővéreddel? - hallottam meg az apám hangját. Rólam beszélt, minden bizonnyal Shane-nek. Ökölbe szorult a kezem, és a fal mellé lapultam. Az apám képes volt eltitkolni előlem, hogy Shane él, és még beszélt is vele. Persze, ezt eddig is tudtam, de most, hogy hallom őket egymással társalogni, valóságossá vált az, ami eddig csak mesének tűnt.

- Soullal? Dehogy. Nem is tudtam, hogy ide jár a Roxfortba, mikor jelentkeztem cserediáknak - magyarázta az öcsém. - Különben is, soha nem keresném, azt mondtad, utál, amiért elrontottam a születésnapját.

- Remek - szólt ismét az apám. - El kell mondanom neked valamit - kezdte. Úgy tűnik, aznap azért jött Roxmortsba, hogy mindenkit beavasson valamibe. Szaporán kezdtem szedni a levegőt. Tudtam, hogy nem szép dolog kihallgatni mások beszélgetését, és, hogy az öcsém úgyis elmodja, de nem mertem megmozdulni. - Nem véletlenül nem jöhettél el a temetésre - anélkül, hogy láttam volna a jelenetet, tudtam, hogy az öcsém felvonta a szemöldökét. - Az anyád, vagyis az, akit az anyádnak hiszel, valójában nem az anyád - mondta.

A kijelentése hidegzuhanyként ért. Igaz, ez nem jelentett semmit, mert anya a saját fiának tekintette Shane-t. Vagyis mégis jelentett, mert ha jól következtetek, apám megcsalta anyát, illetve nem véletlenül aznap mondta el. Biztos voltam benne, hogy anya nem akarta elmondani Shane-nek, és azon a szörnyű Hálaadáson is úgy beszélt róla, mint a saját gyerekéről. Gyűlöltem apámat, ha lehet meginkább, mint ezelőtt.

- Te-tessék? - dadogta Shane.

- A feleségem nem az anyád és soha nem is volt. Kényszerből nevelt fel - egyszerűen hányingerem volt attól a férfitól, akit az apámnak nevezek.

- Akkor ki az anyám? - nem akartam többet hallani.

Az arcomon könnyek csorogtak végig, miközben végigrohantam az utcákon, azt hajtogatva magamban, hogy nem, ez nem változtat semmin, Shane-t ugyanúgy szeretem. Ez igaz is volt, részemről nem változott semmi, viszont Shane-ben bizonytalan voltam. Egy újabb sikátorban egy kis csoport, fekete taláros, maszkos alakra bukkantam.

- Nicsak, csak nem hallgatóztál, csillagvirág? - kérdezte mézesmázos hangon egy nő, akinek a csuklyája alól fekete, göndör fürtök tekeregtek elő.

- Azt sem tudom, kik maguk, minek hallgatóznék? - kérdeztem bedugult orral, kissé megszeppenve.

- Ne hazudj! - kiáltott fel egy férfi.

- Nem szokásom hazudni - ráncoltam az orrom mérgesen.

- Mi pedig egy jótékonysági szervezet vagyunk - jegyezte meg egy mélyebb hang gúnyosan.

- Jó, akkor csináljanak karácsonyi sütiosztást, mint a cserkészek, vagy mit tudom én, de engem hagyjanak békén! - vágtam rá, de persze tudtam, hogy nem éppen kedves emberekkel van dolgom, és, hogy végleg kihúztam a gyufát.

- Kicsilány, tisztelettel kell beszélni az idősebbekkel - mondta a nő. - Nem tanított rá meg az anyukád? - kérdezte, mint valami ötévestől.

- Az anyám meghalt - feleltem keserűen.

- Akkor segítek én! - rikkantotta, és előrántotta a palcáját. - Crucio!

A fénycsóva eltalált, én pedig a földre zuhanva vergődni kezdtem. A tagjaimat égető fájdalom járta át, felsikítottam a szenvedéstől. A mellkasomból egy hatalmas áramütés-szerűség terjedt szét, az izmaim pedig összerándultak. Olyan volt, mintha szét akarnék szakadni, a hátam ívbe feszült, és egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni ellene. Ordítottam a fájdalomtól, tűz égett a csontjaimban, és úgy éreztem, felrobbanok. Képtelen voltam gondolkozni, a nő visongós nevetése pedig eltorzult.

Néhány perccel, vagy órával később a fájdalom abbamaradt, minha ollóval vágták volna el.

- Tudod már, hogyan kell beszélni a felnőttekkel?

- Szálljanak le rólam! - ordítottam a csapat felé. Nem voltak szimpatikusak, már az első percben sem.

- Tehát nem - nyugtázta a nő, majd ismét meglendítette a pálcáját. - Cricio!

Ismét ugyanaz a kibírhatatlan érzés járt át, a sapkám és a sálam a hóba hullott, mire az egyik maszkos felkiáltott.

- Bella, ez az a lány, akit kerestek! - csak tompán hallottam a hangját, a szavai összemosódtak, és arra eszméltem, hogy a fájdalom abbamaradt. Mint mindenki más tette volna, felpattanva elrohantam, és egyik utcából a másikba futva végül egy kocsma elé keveredtem, ahol beleütköztem valakibe.

- Látjátok, mennyi különbség van a Három Seprű és a Szárnyas Vadkan árai között? - kérdezte az a valaki, majd a következő pillanatban a lendületem miatt a földön találta magát. - Soul? - csodálkozott. Sirius volt, hallottam a hangján, hogy meglepett. Felállt, és segített nekem is, én pedig nem tettem mást, csak hozzábújva a mellkasába fúrtam a fejem és forró könnyekkel áztattam el a bőrkabátját. Sirius először meglepetten merevedett meg egész testében, majd lassan körémfonta karjait. - Mi a baj?

- Találkoztam egy csapat halálfalóval. Használták rajtam a Criciatus átkot - zokogtam, és abban a pillanatban elnyelt a sötétség.