Az I. varázslóháború alatt diáknak sem olyan egyszerű lenni. Miközben Voldemort vígan gyilkolja a muglikat és a mugliszületésű mágusokat, Soul White családjával Angliába költözik. A tanév zuhogó esővel, Roxmorts felé vágtázó vonattal és lehangoló le...
Püthia a nyakamba csatolta a medált, de megszólalni már nem volt időm, az ablaküvegek apró szilánkokká törve robbantak ki a helyükről. Püthiával meglepettségünkben mindketten felsikoltottunk, majd a pálcáinkért nyúltunk. Körülöttünk fekete füst kavargott, majd összeállt legalább tíz alakká. Fekete talárt és maszkot viseltek, kezükben pálca volt. Püthia szólalt meg, megtörve a néhány másodperces, ,,vihar előtti" csöndet.
- Kik maguk? - a hangja, mint mikor hozzám beszélt, mély volt és búgó, egészen olyan, mintha mindig révületben lenne. Az egyik csuklyás felnevetett, éles hangja volt. Azonnal felismertem. Bellatrix volt, Bellatrix Lestrange.
- Sikerült kimosni a pezsgőt a ruhádból, azért vagy ilyen vidám? - kérdeztem. Hirtelen mindenki elnémult.
- Te kis sárvérű, ezért meglakolsz! - sivította, és egy zöld fénycsóvát küldött felém. Sikeresen elugrottam előle, viszont a harc elkezdődött, így pontosan egy másikba repültem.
Sötétvörös ártás volt, pontosan a Kagylót találta el, ami kettérepedt, és lehullott a nyakamból, körülöttem viszont lilán és kéken vibráló búra jelent meg a semmiből. A copfom kibontódott, hajam pedig eredeti, lila színére visszaváltozva omlott a vállamra. A medál a földön hevert, égett volt a törésvonal, ami keresztülfutott rajta. Döbbenten bámultam a nyakéket, körülöttem minden megszűnt létezni. Az ajtó kinyílt, és beléptek a terembe a barátaim, majd ők is bekapcsolódtak a harcba. Még mindig ugyanaz a pillanat volt, mintha megállt volna az idő. Abban a másodpercben történt az is, hogy a kagylóból kiszállt Astrid Gorgonia. Egészen olyan volt, mint én, de mégis más.
- Mikor eljön a negyedik, visszatérek - mondta ugyanúgy, mint a jósnő. - Visszatérek, mert csak ő tudja megjavítani a Zohíliát - egészen úgy nézett ki, mint egy szellem. Kékes alak volt, álmatag hangon beszélt, mintha nem lenne élő.
- Miért néz ki így? - kérdeztem, végignézve rajta.
- Miért vagyok olyan, mint te? Ez egyszerű, kedvesem. Mindenki annak lát, akiben a választ keresi. Te éppen úgy látsz, ahogy te nézel ki, mert magadban keresed a választ. Bölcs dolog, akár az, hogy az unokaöcséd legnagyobb félelme a félelem lesz.
- Tessék?
- Lényegtelen, majd megtudod - legyintett. - A legfontosabb, hogy megtaláld a választ, amit keresel. A nagy segítséged ebben pedig egészen közel van, mégsem veszed észre. Éppen úgy lát engem, mint te, ő is benned keresi a választ, csak ezt ő nem tudja még. Tudom, hogy a jó úton jársz - jelentette ki, majd felugrott, ki a buborékból. A kagylós medál darabjai utánaröppentek, és örvényleni kezdtek körülötte, majd egy robbanás rázta meg a termet.
Astrid Gorgonia eltűnt az Élet Kagylójával együtt, amit ő Zohíliának vagy minek nevezett. Az utolsó kép, amit a hatalmas fény előtt láttam, az az volt, hogy a kagyló négy darabra törik. Engem a burok megvédett, semmi bajom nem lett. Körülöttem a halálfalók feküdtek, távolabb a barátaim köhögtek a nagy portól, amit a mágikus robbanás okozott. A buborék kipukkadt, mintha nem is lett volna.
Ups! Tento obrázek porušuje naše pokyny k obsahu. Před publikováním ho, prosím, buď odstraň, nebo nahraď jiným.
