Édes Álmok I.: A Kagyló titka - Harry Potter fanfiction

11. Ki a kagyló gazdája?

Az arcom a latyakos hóba nyomódott, az orrom és a szám telement földdel, én pedig csak ott feküdtem rángatózva a földön. A gondolataimat és a hangokat elnyomta a fejemben és az egész testemben lüktető fájdalom, ami kezdett elviselhetetlenné válni. Visítottam, a boszorkány pedig csak nevetett. Örült annak, hogy kínozhat, egyenesen boldog volt tőle, ez pedig annyira megdöbbentett, hogy még azt is elfelejtettem, hogy egy ilyen embertől undorodnom kellett volna. Megpróbáltam feltápászkodni, de a tagjaim nem engedelmeskedtek nekem, a göndör nő pedig csak kacag, kacag és kacag a szenvedésemen. A hangja éles, és ez az egy, amit hallottam a sikításomon kívül. Aztán a fiú felkiáltott:

- Bella, ez az a lány, akit kerestek!

Aztán az egész újra lejátszódik, a végén megint megállítja a fiú, akinek bár ismerős a hangja, fogalmam sincs, ki lehet az.

Egy pillanatban viszont az álom megszakadt, éppen akkor, mikor felvisíttam, éppen akkor, mikor eltalált a piros fénycsóva. Egy éppen csak pislákoló tábortűz mellett találtam magam. A bal oldalamon három jurta sorakozott, piros, fehér és zöld színekben. Még sötét volt, a hold ezüstös fénybe vonta a tábort. Velem szemben még egy jurta volt, emeletes, és sokkal nagyobb, mint a másik három. Jobbra egy hatalmas karám és istálló, benne pedig mindenféle állatok legelésztek. Felismertem néhány peritont is. Megfordulva egy faragásokkal díszített kaput találtam, ami egy erdei ösvényhez vezetett. A jurták egy tisztáson álltak, erdő vette körül a kis tábort. A sűrűből megint a szakadt ruhás mágus ténfergett elő, állapota még szörnyűbb volt, mint legutóbb. Hozzám lépett, és térdre zuhanva a ruhámba kapaszkodott.

- Segíts! - nyöszörögte. Ősz hajába véres falevelek ragadtak, szemeiből könnyek csorogtak.

- Mit csináljak? - kérdeztem, és az én arcomon is legördült egy könnycsepp. - Hogyan tudok segíteni? Mégis mi történt magával?

- Csak vidd el... Vidd el a gazdájának! - nem értettem, hogy miről beszél, mit kéne a gazdájának vinnem.

- Nézze, uram - kezdtem. - Itt ez a tábor. A lakói biztosan segítenek magának...

- Nem! - kiáltott fel. A hangja rekedt volt, napok óta nem beszélhetett. - Vidd el a gazdájának! - ismételte.

- Micsodát? - felvontam a szemöldököm.

- A medált... A kagylós nyakláncot...

- Az Élet Kagylóját? Dehát kinek? - automatikusan a nyakamhoz kaptam a kezem, és megszorítottam a kagylót.

- Astrid... Astrid Gorgonia - mondta, én pedig felriadtam.

- Astrid meghalt! Meghalt, sosem használta a kagylót! - ordítottam, de tudtam, hogy a mágus ezt nem hallja.

- Soul? - kérdezte Sirius. Az ágyam mellett ült, és megfogta a vállam. - Felébredtél - Sirius arcán végigfolyt egy könnycsepp, de pillanatok alatt letörölte. - Merlinem, te felébredtél! - mondta, és magához szorított.

- Astrid halott - suttogtam zokogva. Úgy kapkodtam a levegőt, mint aki abban a pillanatban futotta le a maratont. A fiú eltolt magától.

- Tessék? Ki az az Astrid, és miért ordibáltál az előbb? Soul, lázas vagy? - kérdezte, és a homlokomra tette a kezét. - Te jó ég, tűzforró a homlokod!

- Astrid Gorgonia halott - hajtogattam. - De akkor a kagyló nem lehet az övé.

- Miről beszélsz? Milyen kagyló? - értetlenkedett Sirius.

- Ez - vettem le a nyakamból a medált. - A férfi, akitől kaptam, azt mondta, vigyem vissza a gazdájának. A gazdája pedig Astrid, Astrid Gorgonia. Ő viszont sosem használta, ezért nem élhet már.