Az Alakváltó és a Boszorkánymester

1. fejezet

Ervin lóháton érkezett a Háromtölgy kápolnához. Lábát átvetette, lecsúszott a nyeregből, és Villám kantárszárát egy vaskos fa ágához kikötötte, majd megpaskolta a nyakát. A mosonmagyaróvári erdő magasra nyúló tölgyei árnyékba borították, a hold halvány fénye épp csak átderengett a dús lombkoronák között. Alig látott valamit, mégis érezte ellensége jelenlétét; a bőre alatt cikázott végig apró, szúró fájdalmat hagyva maga után.

Halkan lépkedett a kopár, helyenként füves talajon. A nyári aszály ezt a területet sem kímélte. Óvatosan járt, nehogy egy száraz gally kerüljön a talpa alá és elárulja őt. A derekára rögzített tartóban pihent a kardja, jobb kezében a markolatot szorongatta. A sötét ajtó előtt megtorpant, fülelt. Kevésnek bizonyult az alap hallása, ezért a benne szunnyadó energiát hívta segítségül, kiélesítette az érzékeit.

A kápolnában egy fiatal férfi remegő hangon könyörgött az életéért. Bizonyára alakváltó lehetett. Rotmüller Valéria – aki miatt idejött ezen az éjszakán – előszeretettel használta fel az ilyen képességekkel rendelkező embereket. Úgy vélte, azok mind az ő szolgái, ezért bármit megparancsolhat nekik. És az ismeretlen minél jobban fohászkodott, Rotmüller annál harsányabban kacagott a szenvedésén.

Ervin keze ökölbe szorult. Egy ember se érdemelt ilyen bánásmódot, mint amit ez a nőszemély megengedett magának másokkal szemben. Legyintett egyet a kezével, mire szél kerekedett, és kivágódott a tömör faajtó. Minden izma megfeszült, ahogy belépett az épületbe, a cipője talpa koppant a kövön határozott léptei nyomán. Pár padsor nyúlt végig két oldalt, elől egy kisebb oltár állt. A Jézust ábrázoló festmény előtt gyertya pislákolt a pulpituson.

A férfi könnyáztatta, sápatag arccal fordult felé, egészen ledermedt. Valéria széles vigyora vicsorgássá alakult át. A fényben megcsillanó vörösesbarna, göndör fürtjei táncoltak a vállánál, a széltől még fodrozódott a hosszú szoknya alja.

– Micsoda meglepetés!

A nő negédes hangjától Ervin hátán végigcikázott a hideg. Nem habozott sokáig, puszta kezét nyújtotta felé, mire tűz gyúlt a tenyerében, amely egyre jobban duzzadt. Sárgás fénnyel borította be a helyiséget, gömbbé formálódott, sebesen száguldott a boszorkány felé.

Ervin a férfi mellett termett. Vállát megragadva próbálta biztonságba juttatni, de az idegen alig bírt megmoccanni. Gúzsba köthette a félelme, mert igen lassan fogta fel, mi a célja ezzel, végül botladozva indult az ajtó irányába. Ervint bosszantotta ez a teszetosza viselkedés. Újra Rotmüller felé fordult, ezúttal több tűzgömböt engedett útjára, mielőtt ellenfele rendesen felelhetett volna a támadására. Elméjéből igyekezett kizárni minden gondolatot, hogy a boszorkány ne férhessen hozzá, így sejtése se legyen a következő lépéséről. Egyformák voltak képességek tekintetében, ezért jól tudta, mire figyeljen.

Megpörkölődött haj, bőr és festék szaga járta át a kis termet, az egyik pad lángra kapott. Ervin magában morgolódott a károk miatt. Vízzel hamar elolthatná, de az csekély csapás volna Valéria számára. Jól bevált technikaként használta, hogy visszavágás helyett eltűnt a helyszínről, ezért Ervinnek olyan módszerhez kellett folyamodnia, amivel odaláncolhatja. Karját az ég felé emelte, széles ívben Rotmüller felé nyújtotta. Az ablakok kivágódtak, több tucat levél seregként rontott be rajta, egyenesen a nő felé száguldottak. Valéria ijedten hátrált. A darabok éles pengeként mélyedtek a ruhájába, a falhoz szegezték őt, mire harsányan felkacagott.

– Próbálkozz csak, te szerencsétlen – fröcsögte a boszorkány. Ruháját rángatva próbált eltávolodni a faltól, de csupán pár penge hullott le, a többi erősen tartotta.