Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝐸𝑖𝑔ℎ𝑡

A recepció mellett álltam, egy fekete pulcsiban. Steve azt ígérte ideér háromra, de most még sincs sehol. Elegem van. Mindenki be tudja tartani a szabályokat, hogy pontosan jelenj meg a találkozón, csak ez a faszkalap nem. Nem is értem, egy intézetbe van bezárva, mi mást csinálhat?
- Theot hol hagytad? - érdeklődik Anne, és hallom, ahogy belülről a pultra támaszkodik. Mióta fizetek neki, folyton jópofizik, nekem viszont semmi kedvem hozzá. - Nem vagy beszélgetős kedvedbe?
- Ne csinálj úgy, mintha barátok lennénk. - vágom hozzá unottan.
- Nem is vagyunk. - mosolyog rám. - Ha a barátod lennék, megpróbálnám megakadályozni, hogy bármilyen szert is használj.
- Én nem használom. - fordulok felé.
- Persze. - forgatja a szemét. - Nem most jöttem le a falvédőről.
- Kurvára leszarom, hogy elhiszed-e vagy sem. - sóhajtom, aztán inkább ismét háttal fordulok neki.
- Ne mondd már azt, hogy itt van a kezedben az a dolog, ami az eddigi éveidet jelentette, most pedig nem csábulsz el.
- Megígértem Theonak. - mondom, de még mindig nem fordulok meg, csak bámulom a liftet, hátha Steve végre idetolja a seggét.
- Szép dolog ez a szerelem. Még nem is kérdeztem, hogy hogy fogadták a szüleid, mikor bevallottad, hogy meleg vagy?
- És milyen jól tetted, hogy nem kérdezted! - felelem gúnyosan. - Legalább elkerültünk volna egy kellemetlen beszélgetést.
- Bunkó vagy.
- Te meg kétszínű. - vágom rá gondolkodás nélkül.
- Ne csináld már, Lou!
- Neked Louis. A barátaimnak Lou.
- Mikor fogod abbahagyni az ellenségeskedést?
- Lássuk csak... Soha. - mondom egy drámai szünetet hagyva a mondat közepén.
- Miért nem lehetünk jóban? Elvégre együtt dolgozunk.
- Nem. Én dolgozom, te meg csak lenyúlod a pénzem.
- De én falazok neked.
- Lófaszt falazol. Nem is kell falazni, mert senki nem veszi észre.
- Kitöröltem a kamerafelvételt.
- Egyszer. - ráncolom a homlokom.
- De ha akkor nem teszem, lebuksz.
- Mit vársz? Hogy köszönjem meg?
- Nem. Csak azt, hogy ne legyél bunkó. Próbálok beszélgetni és jobban megismerni.
- Lenyúlod a pénzt, amit anyám kezelésére gyűjtök. Ezek után mit akarsz?
- Ki tudod fizetni a részleteket, nem? - összeszorított állkapoccsal bólintok. - Akkor meg?
- De így dupla annyi pénzt kell összeszednem, mint alapból. Az ittenieket veszélyeztetem.
Felnevet, erőltetetten.
- Ne játszd a mártírt. Pont leszarod mi is van a többiekkel.
- Nem mindenkit szarok le. - mosolygok rá flegmán. - Megvan a saját társaságom.
- Mindenki, aki veled üzletel, azt hiszi, hogy jóban vagytok. Számítanak rád, és bármit megtennének, hogy közeledben legyenek. Komolyan, már gáz, amit egyesek művelnek.
Anne nem mondd újat, már én is észrevettem ezeket. Régebben, mikor valakivel már üzleteltem, mindig megpróbáld odaülni hozzánk az étkezőben. Próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe is, de esélytelen volt, senki nem figyelt rá, hiszen nem tartozott közénk. Egy idő után megunták, és maguktól leléptek, de volt olyan, mikor mi küldtük el az illetőt.
- Szép Napot! - zökkent ki valaki a gondolataimból, nekem pedig majdnem megáll a szívem, mikor megpillantom a két egyenruhást és a mellettük sétáló szájkosaras kutyát.
Anne visszaköszön, én viszont megszólalni sem tudok. Egyedül akkor veszek még csak levegőt is, mikor már érzem, hogy ég a tüdőm. A kutyát bámulom, és lassan arrébb sétálok, de nincs szerencsém. Hallom, hogy az orrával szimatolni kezd a levegőben, én pedig látom, hogy elvesztem.
Hallom, ahogy Anne arról beszél a rendőrökkel, hogy hiába ma nem volt betervezett ellenőrzés, ők parancsot kaptak, úgyhogy mennének egy kört a kutyával. Folyamatosan a négylábút bámulva próbálok menekülni, de nem futhatok el, mert az eléggé feltűnő lenne. Mikor már azt hinném, hogy tisztes távolságban vagyok, hirtelen felém kapja a feét és el is indul, ezzel megfeszítve a pórázt.
- Maradj. - utasítja a rendőr és hanyagul megrántja a pórázt, de mikor a kutya ugatni is kezd az irányomba, felém kapja a tekintetét.
- Gyere csak ide. - mutogat az ujjával is. Nagyot nyelek, de lassan elkezdek felé sétálni, miközben azon agyalok, mit kéne tennem. Még nem fordul elő ilyen sosem, nem tudom, mihez kezdhetnék.
- Félsz a kutyáktól? - kérdezi, én pedig aprót bólintok, hátha így megúszom. - Ilyenkor mindenki fél. - sóhajtja, aztán megragadja a karom és megfordít. A szívem majd kiugrik a helyéről, és levegőt is alig kapok, de csak behunyom a szemem. - Nem fog bántani, megígérem. - hallom a jelvényes hangját, aztán megérzem a kutya szaglászó orrát a cipőmnél. Alaposan körbejár, megszaglászik egyre feljebb haladva, aztán megáll a zsebemnél, és mint aki megőrült, vinnyogni és szűkölni kezd. A helyzet komolyságát fel sem fogva az első gondolatom az, hogy ez egy elég elromlott kutyus, hiszen a drogkereső kutyák csendben leülnek, ha találnak valamit, ez viszont totál megőrült a szagától.
- Menj a falhoz és támaszkodj meg feltett kézzel. - nem ellenkezem, nem tudok már úgy sem mit kezdeni a dologgal. Az egyik rendőr mögém jön és megkérdezi, hogy van-e nálam bármilyen fegyver vagy fegyvernek minősülő tárgy.
- Nincs. - megrázom a fejem.
- Kábítószer? - teszi fel a következő kérdését.
Egy pillanatig elgondolkozom, hogy bevalljam-e. Ha rávágom, hogy van, azonnal elvisznek, viszont ha úgy cselekszem, ahogy azt Theoval megbeszéltük, akkor talán egy megfelelő ügyvéddel megúszom.
- Nincs. - rázom a fejem ismét.
- Tehát azt állítja, nincs semmilyen kábítószer magánál?
- Igen. - vágom rá gondolkodás nélkül, aztán csendesen tűröm, hogy megmotozzon. Mikor a belső zsebembe nyúl, megáll a keze és érzem, hogy óvatosan kiveszi a drogot. Nem nézek oda, meg sem moccanok.
- Érdekes. - közli mellettem állva. - Meg tudja mondani akkor, hogy mi található ebben a kis zacskóban?
- Nem. - felelem, és most nézek a kezére először. - Nem az enyém. - tagadom a lehető leghihetőbben.
- Tehát azt állítja, nem az Öné? - kérdez vissza. Meg kell erőltetnem magam, hogy ne szóljak vissza, hogy éppen az elébb mondtam, minek kérdez vissza ötször.
- Igen.
- Rendben. - mondja, aztán odaadja a munkatársának, hogy megfogja, míg ő folytatja a motozást. Mikor nem talál mást, egyesével hátrafeszíti a kezeim, majd rákattintja a bilincset.
Elszavalja a szokásos kis versikéjét a hallgatásomról, meg hogy minden, amit mondok, felhasználható ellenem a bíróságon, aztán a recepcióhoz vezet. Látom, hogy többen is kíváncsian figyelnek már minket, köztük Lya és Zayn is. Bár mindketten aggódva figyelnek, próbálok bíztatóan bólintani feléjük, jelezve,hogy minden rendben lesz.
- Szeretnénk átkutatni a szobáját. - mondja Annenak, aki engedelmesen bediktálja a szobaszámom. Mind a négyen felmegyünk, és kopogás nélkül berontunk a szobába, ahol Theo rejtvényt fejt.
Ez a szokása mostanában, engem pedig az őrületbe kerget a kérdéseivel. Nem fejtek rejtvényeket, nem is akarok, erre csak megkérdezi nyolcadjára is, hogy nem-e tudom annak a fizikusnak a nevét, aki átfogalmazta valamelyik mások palinak az elméletét, és hét betűből áll a neve, középen egy „p"-vel. Nem, nyilván nem tudtam.
- Állon a falhoz, feltett kézzel! - utasítja őt is a rendőr. Theo sokkos állapotban van, ezt látom a tekintetén, de megteszi, amit kérnek tőle.
- Van bármilyen fegyver, vagy fegyvernek minősülő tárgy Önnél? - teszi fel ugyan azt a kérdést.
- Nincs. - rázza a fejét Theo és felteszi a kezeit a falra, ahogy utasították. Még így is látom, hogy hogyan remegnek a kezei. A rendőr rákérdez a kábítószerre is, és miután arra is nemleges választ kapott, őt is átmotozza.
Theo szótlanul tűr mindent, majd mikor a kutya sem talál semmit, hátrakulcsolják a kezét, és ő is kap egy bilincset.
- Aa - nyöszörög a fájdalomtól és próbálja úgy mozgatni a csuklóját, hogy ne vágjon bele annyira a fém. Szegény.
Ne értem, őt miért bilincselték meg, de míg a kutya átkutatja a szobát, mellém állítják.
- Minden rendben lesz. - nyugtatom halkan, de figyelnem kell, hogy mit mondok, mert mögöttünk áll a másik egyenruhás.
Theo idegesen bólint, aztán mindketten csendesen nézzük, ahogy a másik a rendőr mindent felborogat és szétszed, hogy a kutya alaposabban tudjon körbeszaglászni.
Nem találtak semmit, de ez egyértelmű volt számomra, hiszen már okosabb voltam, mint az előző helyen és az egyik raktárban rejtettem el a szereket.
- Letartóztatunk mindkettőtöket kábítószer birtoklás gyanújával.
- Engem miért? - kérdez vissza Theo jogosan.
- Téged csak kihallgatunk.
Legszívesebben elmosolyodnék, annyira örülök, hogy ez történt. Pont, ahogy elterveztük.
Mindkettőnket kivezetnek a rendőrautóhoz, majd egyenesen az őrsre mentünk. Bezártak minket két külön cellába, ahova azokat szokták, akiket éjszakára hoznak be. Leteszteltek, ami természetesen negatív lett, aztán megint átkutattak, végül megkérdezték, hogy felhívják-e valamelyik családtagunkat. Én egyből nemet mondtam, Theo viszont beszélt telefonon az apukájával.
Aggódtam érte. Nagyon be volt rezelve, és nem tudtam, hogy mennyire emlékszik a tervünkre, meg a betanult szövegre, amit megbeszéltünk még az elején.
Két nap múlva kezdődött a kihallgatásunk. Egyikünk sem beszélt a másikkal, csak egy-egy bíztató pillantást tudtunk egymás felé küldeni, mielőtt még kivezettek volna az elkülönített szobába.
- Üljön le. - mutat a székre. A hely egyáltalán nem hasonlított a filmekben lévő kihallgató termekre. Nem voltak sötétített ablakok, nem volt para világítás és nem is vártak öltönyös emberek bent. Mondjuk, ez logikus, hiszen nem gyilkosságról van szó, hanem egy egyszerű drogbirtoklásról.
Egy egyszerű szoba volt, ahol középen egy egyenruhás pasas ült egy kis dossziéval és egy videokamerával maga mellett.
Leülök a székre és kíváncsian figyelek.
- A beszélgetésről kép és hang alapú felvétel is készül. - figyelmeztet. - Az aktájában az áll, hogy felfüggesztett börtönbüntetését tölti az intézetben. - Bólintok. - Ezek szerint volt már ilyen kihallgatáson. - húzza fel kérdőn a szemöldökét.
- Igen. - felelem.
- Rendben, akkor tudja, hogy hogy megy ez.
Ismét bólintok.
- Tehát, azt állítja, hogy nem az Öné pulcsija jobb, belső zsebében talált kábítószer?
- Igen, ezt.
- Kinek a pulóvere az?
- Az enyém.
- Rendben. - feleli és felírja a papírra. - Mikor fogyasztott utoljára kábítószert?
- Öt vagy hat hónapja. - mondom egy is gondolkozás után. - Mikor áthelyeztek Doncasterből.
- Áthelyezték? - kérdezi.
- Igen. Túladagoltam magam és úgy gondolták ezen a helyen jobb lenne. Tudja, ott eléggé elhanyagolták a pácienseket.
- Tehát túladagolás. - bólogat, és felírja. - A másik fiú, akit behoztunk Önnel, kicsoda? Mikor találkoztak legelőször?
- Theo már akkor itt volt, mikor megérkeztem. Ő a pasim. - mondom hirtelen.
- A pasija? - kérdez vissza és ezt is felírja. - Mióta vannak együtt?
- Öt hónapja talán. Pár héttel az után jöttünk össze, hogy átkerültem ide.
- Drogozott?
- Igen, ő is ezért van itt, viszont mióta bekerült az intézetbe, egyszer sem. Nagyon elítéli az óta.
- Akkor, ha jól értelmeztem a hallottakat, azt állítja, hogy egyiküknek sincs köze a dologhoz. Esetleg tudja, hogy kihez tartozhat?
- Sokan drogoznak bent. - válaszolom. - Nem elég alaposak az átvizsgálásnál, így bárki becsempészhette. Előfordult már, hogy mások szobájába rejtik el, hogy ne keveredjenek gyanúba. - Büszke vagyok magamra, hogy mindezt szemrebbenés nélkül el tudtam mondani.
A pasas mindent feljegyzett, majd megköszönte a közreműködésemet, és visszakísért a kis cellába. Ezt követően Theot vezették ki. Tűkön ülve ültem, nem tudtam elütni az időt, folyamatosan azon agyaltam, hogy miket válaszolhat, illetve mennyire kérdezik ki. Tisztában voltam vele, hogy nem hisznek nekem, így pedig csak az ő vallomásától függött minden. Ha lebukik, én már biztosan megyek vissza a börtönbe, akár több mint tíz évre.
Húsz perc múlva értek vissza. Theo lehajtott fejjel kullogott elől, és csak akkor nézett fel, mikor előttem sétált el.
- Sajnálom. - suttogta. Szemei könnyesek voltak. A rendőr, aki kísérte, megállt a kis cella előtt, leoldja a bilincsét, majd kinyitotja azt, hogy Theo be tudjon lépni.
- Mi történt? - kérdezem, és olyan szoroson ölelem magamhoz, ahogy csak tudom.
- Sajnálom. - ismétli és beletúr a hajamba a tarkómon, ezzel még közelebb húzva magához.
- Mi történt? Mondj már valamit. - sürgetem és érzem, hogy a szemeim megtelnek könnyel. Bármit is akar mondani, az biztosan nem jó.
- Nem tudtam hazudni. - szipogja. Haragudnom kéne rá, hiszen direkt megbeszéltük, mégsem megy. Nem az ő hibája. Soha nem is kellett volna belekevernem.
- Szerelek. - suttogom a bőrébe, aztán két kezem közé veszem az arcát. Az ő szeme is tiszta könny. - Szeretlek. Szeretek. - ismétlem folyamatosan és letörlöm a könnyeit.
- Szeretlek. - suttogja és megtöri a kettőnk között lévő távolságot. Érzem a könnyeit a csókjában és ez dühít fel a legjobban. Sosem akartam sírni látni, soha. Mindig próbáltam felvidítani akkor is, ha lehetetlennek tűnt.
- Ne felejts el. - mosolyodom el, ami egy kicsit feloldja közöttünk a szomorú hangulatot és Theo is elneveti magát.
- Te se. - egy utolsó puszit nyom a számra, mielőtt még hagyná, hogy elvezesse a rendőr. Leülök a padra és a kezembe temetem az arcom. Remélem nem úgy értette az utolsó mondatomat, hogy zt szeretném, ha várna rám. Nem szeretném, hogy őszinte legyek. Szeretem, imádom őt, és pont ez miatt akarom, hogy teljes élete legyen. Nem várhat rám.
- Gyere. - szólít meg egy másik rendőr és felém tartja a bilincset.