Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑆𝑒𝑣𝑒𝑛𝑡𝑒𝑒𝑛

- Egy érzelmi roncs vagyok - közlöm. Nincs senki a helyiségben, mégis úgy érzem, hangosan kell beszélnem. Ki akarom mondani a gondolataimat, mert máskor nem tehetem meg. - Mióta Harryt ismerem, csak még rosszabb - fújtatok és megpróbálok egyenletesen lélegezni. - Kurva élet! - rázom a fejem aztán amilyen erősen csak tudom, hátravágom, egyenesen a falba. Fáj, de nem érdekel. - Mi a fasz kéne tennem? - kérdezem az üres helyiségtől. Szédülök. - Harry nem ezt érdemli. Megmondta, hogy milyen fasz vagyok. Kurvára nem ezt érdemli, mégis én... - ismét a falba verem a fejem hátulját. - Én tehetek mindenről! - Várok, hátha valaki ellent mondd, de nincs itt senki. Szükségem lenne a lelki támogatásra, jobban, mint valaha. Harrynek igaza van, nem csinálhatom ezt vele. Minden bajnak én vagyok a forrása, csak én tehetek mindenről.

Két napig bírom. Mivel az utolsót fogyasztottam el, mikor Harryvel összevesztünk az utánpótlást pedig a szobájában hagytam, nem jutok két teljes napig hozzá. A fejem lüktet, a szédülés egyre erősebb. Olyan érzésem van, mintha egy sivatagban lennék víz nélkül. Szomjazom.
Harry borús tekintettel nyit ajtót, így nem is szólok hozzá, csak bevonulok a szobájába, azzal a céllal, hogy csak felkapom a csomagot és már ott sem vagyok, de félúton meg kell torpannom.
- Hol van? - nyögöm ki. A hangom zaklatottabb, mint amire terveztem.
Harry ráérősen becsukja az ajtót, mielőtt még visszafordulna hozzám.
- Előbb beszéljünk!
- Miről? - rázom a fejem. Nincs kedvem beszélni.
- Rólunk - válaszolja.
- Nincs mit beszélni - zárom le a témát, majd elindulok mindent felkutatva, hátha meglelem, mikor azonban a mosdóba indulnék, hogy azt is átnézzem, Harry elkapja a karom. Egy percig csak bámulom az ujjait, és csendben várok, hogy most mit fog lépni, de mikor semmi más nem történik, megpróbálom kirántani az ujjai közül.
- Hol van? - adom fel, mikor még erősebben szorít.
- Ne haragudj rám - mondja halkan. Nem ezt kérdeztem.
- Nem haragszom - vágom rá, mert tudom, addig úgysem ereszt. - Most már ideadod?
- A múltkori dolog... csodálatos volt - folytatja az idegeimmel játszva. - Csak megijedtem, hogy mi lesz így velünk.
- Már semmi - vágom rá unottan.
- De én szeretném - erősködik.
- Ezzel egyedül vagy - felelem magamra sem ismerve. Igaz, a napokban arra jutottam, hogy nem kockáztathatom Harry életét is, úgy, mint Theoét, de nem akartam még elmondani neki.
- Ez nem igaz - mondja és végre elengedi a karom. - Azt mondtad, hogy szeretsz.
- Az akkor volt. Már nem szeretlek. - Talán így megkönnyítem az ő dolgát is és megutál, mielőtt még kidobnám végleg.
- Nem szerethettél ki belőlem ilyen gyorsan - ráncolja a szemöldökét.
- De.
- Nem - rázza a fejét.
- De - bólogatok továbbra is.
- Nem.
- De, igen.
- És mit tegyek, hogy ismét szeress? - kérdezi.
- Add vissza a cuccomat.
Nem tudom, hogy magától csinálta, vagy rájött, hogy agyon fogom vágni, ha nem kapom vissza a drogot, de fél perc múlva egy apró sóhaj kíséretében elővarázsolta a kábítószert a matraca alól.
- Tessék - adja a kezembe. - Adsz még egy esélyt?
- Nem - vágom rá és megvizsgálom a tasakokat.
- Miért nem?
- Mert ellenzed, nekem meg nincs kedvem ezt hallgatni - válaszolom egyszerűen. Ez határozottan jobban hangzik, mint a „Nem akarom, hogy börtönben köss ki miattam."
- Csak nem akarok neked rosszat.
- Lassan huszonegy vagyok, szerintem el tudom dönteni, mit kezdek magammal - nézek rá értetlenül, de már sokkal. Nem válaszol, pedig várok pár másodpercet. Mondania kéne valamit, mert így csak még biztosabb vagyok benne, hogy helyesen cselekszem.
- Én tényleg szeretlek - szólal meg végre, mikor feladom és az ajtóhoz indulok.
Azonnal megállok. Számítottam rá, mégsem voltam felkészülve.
- Azt hittem, hogy apám kiölte belőlem az összes érzelmet és soha nem leszek boldog - folytatja. Nem fordulok meg, nem akarom, hogy lássa az arcom. - Aztán itt voltál te. Nekem első látásra szerelem volt ez az egész. - felsóhajtok és könnyek szöknek a szemembe. El sem hiszem, hogy ezt kimondta. - Tudom, neked nem és tudom, hogy ez olyan gyerekesen hangzik, de ez az igazság. Tudom, hogy mondtam szörnyű dolgokat, és sokszor meg akartalak változtatni, de ígérem, mától megváltozom. Csak... Nem akarlak elveszíteni, mikor végre valami jó dolog is van az életemben, amiért küzdhetek.
Küzdeni akar a kapcsolatáért egy olyannal, mint én. Egy ilyen elbaszott semmirekellővel. Ő próbál bocsánatot kérni, miközben nekem kéne.
- Megbocsátok - nyögöm ki, mielőtt még otthagynám. Legszívesebben maradnék. Most először érzem, hogy őszintén elmondanék neki mindent, ő pedig elfogadná. Mégsem tehetem, mert ha úgy szeret, ahogy mondta, megpróbálná leállítani Annét. Én legalábbis ezt tenném, ha fordított helyzetben lennénk.
A szobámba megyek. Nem érdekel, hogy nem szabadna, most úgy érzem, itt sem keresne senki. Becsukom az ajtót, majd megkeresem a kiszakadt Aurorás tasakot és beledobom egy pohár vízbe. Még mindig kíváncsian figyelem minden egyes alkalommal, hogy hogyan oldódik fel és válik a vízzel egyenlővé. Ha nem tudnám, hogy benne van, soha nem venném észre, még az ízén sem.