Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝐹𝑖𝑣𝑒

Négy hetet töltöttem az intenzíven, mire teljesen felépültem. Az első pár napban semmit nem fogtam fel a külvilágból, csak álmodtam. Jót is, rosszat is, és néha még azt sem tudtam eldönteni, hogy élek-e még.
Amikor először kinyitottam a szemem, olyan boldog voltam, mint még soha. Élek. Próbáltam megmozgatni a végtagjaimat, de minden akadályozott. A kezemre mindenféle érzékelő kütyü volt feltapasztva, a mellkasomon szintén. Nyelni sem tudtam a torkomba dugott vékonyka cső miatt.
Csak feküdtem ott, míg egy nővér meg nem érkezett. Először csak kedvesen üdvözölt, majd miután észrevette mennyire nehezen lélegzem a cső miatt, odajött, hogy eltávolítsa.
- Háromra vegyél egy nagy levegőt és tartsd vissza utána. Ha hányingered lenne közben, itt egy tál. - mutat az ágy szélén körbefutó kis leesésgátló korlátra akasztott fehér műanyagra.
Az egyik kezével felemeli a nyakam, a másikkal pedig megragadja a kis csövet.
- Három. - mondja az egy és a kettő kihagyásával. Próbálok nagy levegőt venni, de nagyon nehezen megy. A nővér óvatosan elkezdi kihúzni a csövet a torkomból. Köhögni kezdek, de ezt sem tudok normálisan, így inkább fuldokláshoz hasonló hangokat hallatok. Rettenetesen fáj és kapar, de gyorsan megvagyunk vele szerencsére.
Megköszörülöm a torkom, és próbálok megszólalni.
- Mi történt? - kérdezem még mindig erőtlen hangon.
- Túladagoltad magad. - feleli.
Beugranak a képek. Eszembe jut minden, arról a napról.
- Hogy kerültem be? - teszem fel a következő kérdésem.
- Majd az orvosod tájékoztat. - válaszolja, miközben felém lépked egy papírral. - Fáj valamid?
Megrázom a fejem.
- Gyógyszerallergiád van?
- Nem tudok róla.
- Ételallergia?
- Régen volt, de már kinőttem.
- Szuper. Bármiféle kérés mielőtt még elmegyek?
Ebben a pillanatban belép egy fehér köpenyes úr.
- Nem, már nincs. - felelem.
- Mi újság Louis? - kérdezi szórakozottan a doki. - Dr. Richard Fracasso vagyok, a kezelőorvosa. - mutatkozik be, ahogy közelebb jön.
- Mi történt? - kérdezem egyből.
- Nos... - köszörüli meg a torkát. - A szervezetében többféle kábítószert is találtunk, ami arra enged következtetni, hogy túladagolás volt a halál oka.
- Mi? - kérdezem hirtelen, mire erős fájdalom nyilal az arcomba, így felszisszenek.
- Ne mozogj, még mindig nagy az arcodon lévő vágás.
A jobb kezemmel az arcomhoz kapok és vigigtapogatom a bőrt.
- Azt mondták, hogy a tűvel karcolta össze magát, mikor elvesztette a kábítószer miatt az eszméletét. Örülhet, hogy nem a szemét szúrta ki. - húzza el a száját. - De visszakanyarodva a fő dolgokra... A szíve nem bírta a tempót. Mikor a nővér magára talált, már alig lélegzett.
Szaporán veszem a levegőt, ahogy egyre többet mesél. Ez tényleg megtörtént? Meghaltam?
- Kihívták a mentőket és megkezdték a szakszerű ellátását, de aztán teljesen megállt a szíve, így szívmasszást kezdtek. A mentősök végül a helyszínen visszahozták az életbe.
- Meghaltam? - kérdezem egy kiss idő után.
Lassan bólint.
- De már minden rendben van. Behozták, mi elláttuk, aztán most itt van.
- Mióta vagyok itt? - kérdem.
- Nyolc napja.
- Nyolc napja nem voltam magamnál?
- De, magadnál voltál végig, csak aludtál. Akkora fájdalmaid voltak a drog megvonása miatt, hogy a fájdalomcsillapító semmit nem ért semmit, így erős altatót kaptál.
- Nem emlékszem rá - szólok.
- Az agyunk automatikusan kitörli a legrosszabb emlékeinket. - vonja meg a vállát. - Már sokkal jobban nézel ki, mint akkor.
- Mi lesz most? - kérdezem halkan.
- Még itt maradsz több napig, az biztos.
- Úgy értem utána.
- Azt én nem tudhatom. - feleli. - Viszont talán az édesanyád tudja.
- Itt van? - sóhajtom, pedig már előre tudom a választ.
- Beküldöm - bólint, aztán a nővért derékon ragadja és mindketten magamra hagynak.

Pár perc múlva anya kissé megriadva dugja be a fejét. Nem tudom, hogy mit mondtak neki az állapotommal kapcsolatban, de ha ilyen az arckifejezése, akkor biztosan nem sok jót.
- Szerencséd, hogy nem engedtek be előbb. - mondja, miközben lassan felém sétál.
- Miért?
- Mert így nem látom rajtad a történtek jeleit. - feleli. - Ha akkor én talállak meg, agyonverlek az biztos - rázza a fejét mérgesen. - Mégis mit gondoltál?
- Nem gondolkodtam.
- Észrevettem. - fújtat. - Miért kell ilyen helyzetbe hoznod magad?
- Nem érdekel, mit gondolnak ezt te is tudod. - válaszolom és megpróbálom ülő helyzetbe tornázni magam. - Viszont tanultam az esetből.
- Örülök neki. - bólint, de még mindig ideges.
- Mi lesz most? Visszamegyek a börtönbe?
- Nem tudom. Lehet. - mondja egy rettentően fájdalmas sóhajjal. - Még nem döntöttek feletted.