Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝐸𝑖𝑔ℎ𝑡𝑒𝑒𝑛

- Mi újság, haver? - lépek be Zayn szobájába az ebédet követően. - Lya azt mondta, nem érzed jól magad.
- Ne is mondd - motyogja egy hatalmas, fájdalmas sóhajjal. Leülök mellé az ágyra és a homlokára teszem a kezem. Nincs láza.
- Először azt hittem, bevettél valamit - vallom be. - Sosem volt eddig semmi bajod, mi történt?
- Fáj a fejem - közli.
- Igen, tudom. Érzékeny vagy esetleg időjárásra? Vagy migrén?
- Nem tudom, de elmúlhatna már, mert alig aludtam. - válaszolja fáradt hangon.
- Hozzak valamit? Fájdalomcsillapító?
- Már kaptam, de kösz - pillant rám hálásan. - Hamarosan hat és akkor végre aludhatok pár órát.
Elmondhatnám neki, hogy mibe vágtunk Harryvel, de nem érzem itt az idejét. Ha mégsem leszek elég erős ahhoz, hogy bírjam az elvonási tüneteket, csak szégyent hozok magamra a szemében.
- Pihenj akkor. Később benézek - ígérem meg, aztán megveregetem csupasz vállát mielőtt még elindulnék kifelé. Victoria pont akkor érkezik meg.
- Harrynél vannak - mondja mielőtt még bármit is kérdezhetnék, aztán leveszi a cipőjét és bebújik Zayn mellé, hogy akár csak a jelenlétével is, de támogassa barátját.
Durva belegondolni, hogy már több mint egy éve együtt vannak. Pár nappal előttünk jöttek össze, és még mindig kitartanak. Vajon mi is kitartottunk volna eddig? Nem tudom elképzelni, ez pedig nem azért van, mert már olyan sok idő eltelt volna, hanem azért, mert ha Harry megérkezik és ugyan így történik minden, akkor nem lettem volna képes Theoval maradni és azt leplezni, hogy még mindig csak őt szeretem.

Kezd fájni a fejem. Ez még semmi, egyenlőre csak jelzés, hogy közeledik az este és ideje lenne bevenni valamit.
- Baj van? - érdeklődik Harry az arcomat fürkészve. Csodálkoztam, hogy nem ült közelebb hozzám, mikor megérkeztem a szobájába, de talán nem akar mások előtt így közeledni.
- Nekem ez nem fog menni - sóhajtom halkan, majd az előttünk smároló párra nézek, remélve, nem hallották.
- Menjünk akkor valamerre, az talán segít. - Lemászik az ágyról, én pedig követem. Nem tudom mi a terve, de ott legalább nyugtunk lesz egy kicsit a többiektől. - Mi kimegyünk egy kicsit levegőzni. - szól oda Brianéknek, akik egymás nyelvével vannak elfoglalva már vagy tíz perce. Értem én, hogy szeretik egymást, de ezt nem kéne ilyen kulturálatlanul mutogatni másoknak is. - Légyszi, könyörgöm, kérlek... Ne szexeljetek a szobámban - fejezi be Harry a mondandóját, amin el kell mosolyodnom. Vicces srác, beismerem.
Az udvarra megyünk. Nagyon ritkán járok magamtól ide, de Harry nagyon otthonosan mozog, így követem egy kisebb padig.
- Hány órája nincs benned?
- Kilenc. - Reggel bevettem egy kicsit.
- Hány óra múlva kezdődnek a rendes elvonási tünetek?
- A legtöbb embernél a második nap a legnehezebb, nekem a legnehezebb időszak a harmadik nap után kezdődik. - emlékszem vissza.
- A hallucinációk mikor kezdődnek? - teszi fel újabb kérdését.
- Úgy van, hogy az első tizenkét óra túlélhető. - kezdek magyarázkodni. - A második is, de ott már kicsit jobban kívánom. Akkor kezdődik a fejfájás, szédülés. A második nap végén egy kicsit lenyugszanak a tünetek, volt olyan, amikor nem is éreztem rosszul magam. A harmadik napra marad a legnehezebb része, amin eddig mindig megbuktam. Hallucinációk, iszonyatos fájdalom, amit igazából csak beképzelek. Nem is tudom pontosan meghatározni, hogy mit éreztem. A negyedik nap meg... - felsóhajtok, ahogy visszaemlékszem Lisára és arra, hogy hozott nekem az Aurorából. Nem tudom, hogy hálás legyek inkább, vagy haragudjak, most, hogy itt tartok. - Odáig még nem jutottam el.
- Menni fog. Itt vagyok, segítek - jegyzi meg, aztán a térdemre simítja a kezét. Nem habozok, azonnal megfogom.
- Tudom. De most ne is erről beszéljünk. Mesélj nekem valamit.
- Micsodát?
- Hallottam pletykákat a nővéredről. Vele mi a helyzet? - kérdezek rá, mert nem tudom, kinek higgyek és kinek ne.
- Miféle pletykákat? - kérdez vissza.
- Hogy megverted és azért vagy itt például, de ezt azonnal kizárnám, mert tudom az igazat. - jegyzem meg. - A másik az, hogy elköltözött, mert homofób.
- Hát... Amikor coming outoltam, neki nem volt vele problémája, sokszor megvédett, de aztán egyszer csak közölte, hogy elköltözik. Másnap már nem is volt otthon.
- Miért? - rázom a fejem értetlenül.
- Nem tudom. Kerestem telefonon, kérdeztem apámékat, hogy hova ment, de senki nem mondta el.
- Ez biztosan nem miattad van.
- Mi más miatt lenne?
Nem tudok mit felelni. Nem ismerem a nővérét, és nem akarok hamis remény ébreszteni benne. Ha tényleg homofób, nem fog visszajönni, bármennyire is fáj neki. Néha a legközelebbi családtagjaink okozzák bennünk a legnagyobb kárt.
- Anyámék valószínűleg bejönnek ezen a héten is - vált témát.
- Félsz? - szorítok egy aprót a kezén.
- Nem mondanám - rázza a fejét, de a szeme más sugall.
- Apád megint ordibálni fog, ha megtudja, hogy még mindig meleg vagy - jegyzem meg. Nem értem, mégis hogy tervezte, hogy átbassza az identitását illetően?
- Apám annyira hülye. Honnan gondolja, hogy ebből ki lehet gyógyulni?
- Faszság - értek egyet azonnal.
Pár percig ismét csendben marad, majd hirtelen felém fordul.
- Nem fogok hazudni nekik, ha megkérdezik. Nem kell ott lenned, de nem fogom titkolni, hogy mit is érzek és ki iránt.
- Balhé lesz. - avatom be a fájdalmas igazságba, mert nem hiszem, hogy megváltozott volna a véleménye rólunk.
- Tudom, de nem tudok mit csinálni - vonja meg lazán a vállát.
- Lya azt mondta, hogy nagyon durván beszélt veled a múltkor.
- Már megszoktam. Hogy nem kevered össze Victoria nevét?
- Mármint?
- Hogy nem zavarodsz bele, mikor hogyan kell hívni? A többiek előtt Victoriának hívod, de előttem például Lyának.
- Megszoktam. De szerintem nem buknánk le ezzel, senkinek nem tűnik fel úgy sem.
- Meddig akartok titkolózni?
- Ameddig csak lehet - válaszolom, miközben egy pillanatra elengedem a kezét, hogy kényelmesebben elhelyezkedjek.
- Miért fontos ez amúgy?
- Mert jó tudni, hogy mi folyik a másik oldalon.
- De nekem például ehhez mi közöm volt? Vagy engem miért nézett ki magának Vee, ha például Jasont és Noaht nem?
- Őszintén? Semmi - rázom a fejem. - Lya már ott volt Niallék társaságában előtted is, te csak utána kerültél közéjük.
- Volt már valami haszna ennek az egésznek?
- A pletykák. Ha elterjed rólam valami, Victoria egyből megtudja, mert ugye őt is beavatják. - emlékezem vissza a múltbeli dolgokra. Megszámolni sem tudom, hányszor falazott már így nekem. - Utána elmeséli nekem, mi pedig kitaláljuk, hogy hogyan oszlassuk el. Sokszor kicsit kiszínezzük a sztorit, de van, amikor egy teljesen más történetet kezd el pletykálni a többieknek, ők meg beveszik.
- Okos. Volt olyan, amit nem tudtatok kimagyarázni?
- Mindig van olyan, de általában mindenki beveszi a dolgokat. Nem gondolkoznak, örülnek, hogy pletykálhatnak valamiről az unalmas napokon. Persze mindig vannak olyan emberek, akik semmit nem hisznek el, mert tudják az igazat.
- Például?
- Például Eddy. Neki bármit mondasz, utánajár és nem hisz el minden hülyeséget. Okosabb, mint gondoltuk.
- Eddy? Mármint Edward? Aki folyton egyedül van?
Meglep, hogy ismeri, mert Eddy sosem beszélt pár emberen kívül mással.
- Aha - bólintok. - Bár nem volt mindig egyedül, csak nagyon nehezen barátkozik.
- Amikor idekerültem, mondott nekem dolgokat rólad.
Azonnal megdermedek.
- Micsodát?
- Hát ilyen trónok harca nyelven beszélt igazából - nevet fel.
- Sokszor mondd hülyeséget. A saját kis világában él, ami néha elég fura- próbálom elterelni a témát, vagy legalább lezárni valamivel, hátha nem folytatja. - De amúgy megbízható szerintem, bár nem beszéltem vele, csak egyszer összekaptunk még az elején.
- Azt mondta, hogy öltél embert - nyögi ki hirtelen, amitől a legjobban féltem. Ezek szerint tőle szedték annó' is a pletykákat. Baszd meg.
- Hát, így kimondva, rosszabbul hangzik, mint amilyen igazából volt - nyögöm ki visszatartott levegővel és csak azt lesem, hogy mit reagál.
- Miért, milyen igazából? - kérdezi halkan, de annál komolyabban.
Elmesélem neki. Nem hagyok ki semmit, nem akarok titkolózni még ebben is. Minden egyes dolgot elmesélem, vagy épp elismétlek neki Mason családjáról, az öngyilkosságáról és végül arról, hogy én voltam az, aki véget vetett neki.
Ha egy egytől tízes skálán kéne behatárolni, mennyire volt ideges és zavart, kiütötte volna a mércét bőven.
Úgy reagált, ahogy gondoltam, de mégis reméltem, hogy nem fog. Kiabálni kezdett, hogy nekem ehhez nem volt jogom, és hogy tehettem. Teljesen megértettem, hogy ezeket a kérdéseket felteszi, így egy rossz szó nélkül megválaszoltam, majd megkérdeztem, hogy ő mit tett volna a helyemben. Nem felelt, így elmondtam neki, hogy Mason mennyire szenvedett és hogy azóta is minden nap bűntudatom van. Nekem kell ezzel együtt élnem, nem pedig neki, nem hiányzik, hogy megnehezítse. Mason tényleg szenvedett, fizikailag és lelkileg is.
- De akkor mégis miért figyelmeztet engem, ha amúgy kiállt melletted? - kérdezi végül, egy kicsit megnyugodva. Tudom, hogy neki is idő, mire feldolgozza, de remélem sikerül neki előbb utóbb.
- Mint mondtam, a saját kis világában él - megvonom a vállam, aztán az épület felé bökök - A legtöbben azért vannak itt, mert bolondok. Vannak drogosok, vannak alkoholisták, öngyilkosok. Vannak olyanok, akiknek viselkedési problémái vannak, de a legtöbben csak simán bolondok.
- Mint Ashley?
- Ashley képzelődik - rázom azonnal a fejem. Nem tartom bolondnak, csak sok veszteség érte, amit nem tudott máshogy feldolgozni, minthogy elképzeli a szeretteit.
- Tehát akkor igazából nem is látja a szellemeket?
- Erre tényleg válaszolnom kell? - kuncogok. - Nem, persze, hogy nem.
- Félelmetes.
- Tudom. De nem kell vele foglalkozni. - válaszolom. - Menjünk be - állok fel hirtelen, aztán a kezébe kapaszkodva magammal húzom.
Bár azt ígértem Zaynnek, hogy felnézek hozzá, végül a saját szobámban kötök ki. Szívesen maradtam volna Harryvel, de elkezdett nagyon fájni a fejem, így csak elköszöntem tőle és remélve, hogy nem haragszik, amiért egyedül hagyom. Nem szeretek más terhére lenni, ebben az állapotban viszont úgy érzem Harry sem tudna mit kezdeni velem.