Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝐹𝑖𝑓𝑡𝑒𝑒𝑛

Elég unalmasan telik a hetem. Miranda berendel négyszer is, hogy bemutasson az újaknak, aminek nem örülök. Utálok az újakkal foglalkozni, mert rettenetesen sokat képzelnek magukról. Nem tisztelnek, amit nem tűrök, ezt pedig Miranda pontosan tudja.
- Nem érdekel. - rázza a fejét, mikor meghallja a legújabb kifogásom.
- Nem akarom. - húzom a szám.
Miranda felsóhajt.
-

Beírom neked munkára.
- Mi? - kérdezek vissza, pedig pontosan hallottam.
- Beírok neked plusz négy órát. - próbál azonnal üzletet kötni.
- Megteheted ezt? - kérdezem, mert nem hangzik valami legálisan. Na, nem mintha annyira szabálykövető lennék.
- Meg.
- Ötöt. - alkudozom, mert tudom, úgyis belemegy.
- Rendben.
- Benne vagyok. - ugrok fel egyből a kényelmes bőrfotelből. Jól jön a pénz, legalább haladok a fizetéssel. Húsz percet meg csak kibírok az újakkal, cserébe egy teljes heti drog áráért.
- Elsie vagyok. - mutatkozik be a csaj, aki egy másik, fekete hajú lány mellett várakozik, gondolom Mirandára, de mivel átpasszolta nekem a feladatot, így már rám.
- És te? - pillantok kérdőn a másikra, aki undorítóan, nyitott szájjal rágózik. Gusztustalannak tartom, ha bárki is ezt csinálja.
- Olivia. - szól, de a hangsúlya botrány. Mintha nekem tenne szívességet, hogy bemutatkozik.
- Louis vagyok. - hagyom figyelmen kívül a flegma válaszát, és csak a kedvesebbik lányra összpontosítok. - Hány éves vagy?
- Húsz.
- Még én is. Viszont két hónap és már huszonegy. - válaszolom, miközben elindulok a folyosón.
- Mióta vagy itt? - érdeklődik mellettem lépkedve.
- Túl sok ideje. - nevetem el magam, aztán elkezdem körbevezetni őket az épületben.
Elsie kedves, és láthatóan bejövök neki. Ezt pedig nem azért mondom, mert önimádó egoista vagyok, hanem azért, mert le sem vette rólam a szemét. Felismerem, hogy mikor érdeklődik valaki csak simán, és mikor azért, mert tetszik neki a másik.
Elsievel ellentétben Olivia egyetlen egyszer szólt hozzá a témához, akkor is a másikat kritizálta, így veszekedtem vele egy sort, aminek az lett a vége, hogy pofán baszott. Nem ütöttem vissza, ennyi emberiség még volt bennem, hogy nem ütök meg nőt, de esküszöm nem sok tartott vissza. Ne ütögessen engem senki.
- Nem érdekel. - rázza a fejét Miranda, mikor ismét nála kötök ki. A pofozás miatt kísért fel minket Briana, így természetesen nem önként jöttem. Éppen Oliviával veszekszik a nemtörődömsége miatt.
- Leszarlak. Téged is és a többieket is. - vágja hozzá a lány, mire Miranda üvölteni kezd, hogy így nem beszélhet vele. Nem szólok közbe, még csak az hiányzik, hogy velem is ordibálni kezdjenek, így a fotelbe lapulva kapkodom a fejem közöttük.
- Kurvára nincs kedvem itt lenni! - ordítja a csaj.
- Muszáj. - zárja le Miranda a témát.
- Szutykos ribanc.
Alig hiszek a fülemnek. Hogy beszélhet valaki így egy felnőttel? Én sem vagyok valami angyal, de ez...
- Vond vissza szerintem. - közlöm és állom bosszús tekintetét. - Miranda csak jót akar, és nem ő tehet arról, hogy itt vagy. Kurvára te tehetsz róla.
- Na, neked tényleg bele kell pofázni. - szól, aztán olyat tesz, amit sosem gondoltam volna, hogy megtapasztalok. Leköpi a cipőm. Megfeszül az összes izmom, ahogy azonnal felugrok, és összeszorított állkapoccsal indulok meg felé.
- LOUIS! - hallom Miranda ordítását, de csak Oliviára fókuszálok. A lány amint felfogja, mire készülök, ijedten az arca elé kapja a kezét és enyhén hátradől, hogy ezzel is növelje a kettőnk között lévő távolságot. Fújtatva, a kezemet a levegőbe emelve lépek elé, készen arra, hogy megüssem, de az utolsó pillanatban megint megállít az a kis hang a fejemben, ami azt suttogja, sosem szabad egy nőre kezet emelnem.
- LOUIS! - fut oda egyből Miranda és megragadja a felemelt kezem, nehogy lecsapjak az előttem az arcát védő lányra.
- Tűnj a pokolba. - szűröm a fogaim között, aztán leengedem a kezem.
- Dögöljetek meg. - vágja rá a csaj, akinek abban a pillanatban tért vissza a magabiztossága, amint nem érezte magát fenyegetve. Azonnal mozdulok, és bár nem ütöm meg, hátul elkapom a nyakát, és két oldalt összeszorítom, amitől összegörnyed, és úgy mozdul, ahogy én akarom.
- Engedj el, baszd meg! - visítja.
Az asztalhoz vezetem a nyakánál fogva, aztán ledobok mellé a földre egy zsebkendőt.
- Takarítsd le. - mutatok a cipőmre, amin még mindig ott csillog a nyála.
- Hagyjál már a faszba! - kiabálja fel.
- Bocs, nem beszélek ribancul. - vágom rá és egy kicsit jobban összeszorítom a nyakát, amitől fájdalmasan felvisít.
- Dögölj meg. - nyöszörgi, de mikor ismét szorítok rajta, megragadja a zsebkendőt és letörli a cipőm. Amint végez, elengedem a nyakát, de azért lökök rajta egyet, hogy érezze a törődést.
- Tűnj a faszba.
Ebbe az esetben nem felel semmit, amin meglepődök. Azt hittem nekem ugrik, de csak csendesen, az orra alatt dünnyögve lelép.
- Talán egy kicsit jobban megszorítottam, mint gondoltam. - sóhajtom, mikor ismét Mirandával találom magam kettesben.
- Ezt nem szabadott volna csinálnod. - rázza a fejét.
- Nekem? Hisz leköpött. - fordulok felé. - És téged is szidott. - teszem hozzá, hátha így megenyhül egy kicsit.
- Tudom. - bólint. - Ha egy haverod lennék, most biztosan lepacsiztunk volna, hogy ezt tetted, így viszont, hogy pszichológusként kell hozzád állnom, szeretném elmondani, mennyire fontosnak tartom, hogy ne erővel vezessük le a dühünket. Van erre pár jó mego...
- Ne, kérlek. - emelem fel nevetve a kezem. Semmi szükségem pszichológiai tanácsokra. - Megígérem, hogy javítok a dühkezelési problémáimon.
Bár Miranda sosem mondta ki, mindig utalgatott rá, hogy mennyire agresszívnak gondol. Nem tudom miért, hisz itt alig ütöttem meg bárkit is, de talán valami pszichológus megérzés. Mindenesetre én nem vettem észre magamon, így változtatni sem tudok.