Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇𝑤𝑒𝑙𝑣𝑒

A terv tökéletesen működött. Bár Harry határozottan állította az ellentétjét, Victoriának végül sikerült megetetnie vele, hogy csak álmodott. Ez után következett a nehezebb része. Harry nem akarta feljelenteni Brandont, azt állította, hogy szerelmes belé. Nem tudtam elhinni. Az este még engem próbált becserkészni, nem Brandont. Tudom, hogy nem szereti, hiszen képtelenség ezek után szeretni bárkit is.Harry emlékezett rá, minden egyes pillanatra, mert elmesélte Victoriának, a lány pedig nekem. Elmondta, hogy szerinte én voltam, és mennyi minden történt. Lya szerint még mindig teljesen belém van esve. Elmeséltem neki, hogy eddig azt hittem, hogy csak érzelmileg jövök be neki és semmi mást nem akar, de mikor a lázát ellenőriztem és simogatni kezdett, már teljesen biztos voltam benne, hogy testileg is akar engem.
Victoria persze egyből visszakérdezett, hogy én miért nem ismerem be, hogy igenis érdekel a srác. Nem tudtam neki mit felelni. Lefeküdni Harryvel a legnagyobb ostobaság lenne, már csak azért is, mert csak még jobban kötődne hozzám.
- Remélem most boldog vagy. - támaszkodom a recepciós pultnak, ami mögött Anne áll. Még ránézni is nehezemre esik, annyira undorodom tőle.
- A te hibád. - közli Harryre pillantva, aki a szüleivel beszélget.
- Ha nem jössz a hülyeségeddel, megúszta volna.
Ökölbe szorítom a kezem. Legszívesebben megütném. Nem érdekel, hogy nő és nem érdekel mi lesz utána, annyira megérdemelné már. Zayn, Nicole és Oliver is megérkezik, de utóbbi kettő inkább továbbáll, így csak hárman maradunk.
- Ide hallom, hogy mennyit vitatkoznak. - sóhajtok fel a családra pillantva.
- Szerinted mi lesz? - kérdezi Zayn, de csak megrázom a fejem.
- Nem tudom.
Csak egy-egy szófoszlányt kapok el a mondatokból, de egyértelmű a dolog: Harry próbál hazamenni, a szülők viszont nem akarják. Legalábbis az apukája biztosan nem, mert ő hadonászik folyamatosan a kezével.
- Hagyd békén most már. - fordulok vissza Annehez. - Kérlek. - teszem hozzá.
Sosem mondanék neki ilyet, de most nem rólam van szó, hanem Harryről. Nem ezt érdemli. Senki sem ezt érdemli. Az lenne a legjobb, ha hazavinnék és élhetné a saját életét.
Harry édesapja valamit nagyon magyaráz még mindig, mikor a fiú oldalra fordul. Nem ez vezérelte, egyszerűen csak el akart fordulni az apjától gondolom, mégis találkozik a pillantásunk. Ha közelebb lennék, talán ki tudnék valamit olvasni a tekintetéből, de van egy olyan érzésem, hogy nem tetszene.
Aprót bólintok, abban sem vagyok biztos, hogy látja, de muszáj. Szeretném, ha tudná, hogy minden rendben lesz.
- Ezt ugye rosszul láttam. - szólal meg Zayn, akit hirtelen el is felejtettem, hogy mellettem áll, így majd megáll a szívem a szavaira.
- Micsoda? - tettetem a hülyét és próbálom egyben lelassítani a szívverésem is.
- Használtad a Zouintást. - mondja teljesen kiakadva.
- Ez nem az volt - szögezem le.
- De, de. Láttam.
- Zayn, istenem! - fogom a fejem. - Csak bólintottam, ez semmit nem jelentett!
- A bólintásunkat használtad. Ez a mi bólintásunk. A miénk. Zouintás. A „Megoldunk mindent, nem lesz semmi baj" bólintás.
- Mindenki szokott bólintani.
- De nem így. Láttam a mozdulatban, hogy ez az volt. - kötözködik.
- Gyerekes vagy. - forgatom a szemem, aztán inkább ott hagyom, de utánam jön, fel a lépcsőn.
- Most akkor mi lesz? Egyből át is nevezed Larryntánsra?
- Mi a tököm az a Larryntás? - nevetek fel szórakozottan. Botrány, amit le tud művelni.
- Ugyan az, mint nálunk a Zouis a Zouintásban. Louis, Harry, és ebből lesz Larry. A közös bólintásotok pedig lett a Larryntás. - magyarázza. - De használhatod a közös kacsintásra is, ha jobban belegondolok.
- Ez faszság. És kérlek, ne kombináld a nevünk.
- Nekünk miért nincs közös kacsintásunk? - folytatja felháborodva, mint egy kétéves.
- Zayn, neked barátnőd van és totál heteró vagy, minek kacsintgassak rád? - érdeklődöm, miközben felérünk már a másodikra is. - Mármint, nem mintha rá kacsintgatnék. - javítom ki magam gyorsan, mielőtt még kezdené a teóriagyártást.
- Igazad van, engem nem akarsz megfektetni. - bólogat gyorsan, én pedig egyből felháborodva felé fordulok.
- Harryt sem akarom! Ezért mondom, hogy nem kell közös név.
- Emlékszel még a mottódra? - kérdi. - Találd meg, amit szeretsz és hagyd, hogy megöljön.
- Igen, emlékszem. És?
- Szerintem most hagynod kéne Harrynek, hogy megöljön.
- Ez azért elég érdekesen hangzik, ha valaki nem tudja mi is az igazi jelentése a mondatnak. - húzom mosolyra a szám. - Nem akarom Harryt, miért annyira hihetetlen ez?
- Csak nem ismered be. Pont ezért hoztam fel a mottódat. Már megtaláltad a szeretet forrását, csak engedned kéne neki.
- Nem sze-re-tem. - ismétlem artikulálva, hátha úgy előbb felfogja.
- Persze, persze. - mondja és drámaiak megforgatja a szemét.
- Istenem, nem értem, hogy Lya hogy tud elviselni, olyan vagy, mint egy nagy gyerek. - közlöm, aztán végleg ott hagyom és bevonulok a raktárba, ahol a drog egy részét rejtettem el.
Ma csak Bettynek viszek egy tasakkal, de mikor kiveszem a dobozból, véletlen kettőt fogok meg egyszerre. Óvatosan az egyiket zsebre vágom, a másikat viszont még mindig a kezemben fogom. Olyan rég volt már... Megrázom a fejem és visszarakom, de nem mozdulok. Még mindig emlékszem arra, hogy milyen tudatállapotba hoz és az az igazság, hogy hiányzik.
Ismét a kezembe veszem, folyamatosan kattog az agyam. Itt nem veszik észre senkin még azt sem, ha LSD-zik, akkor talán nálam sem vennék észre.
Zsebre vágom, aztán elindulok Betty szobájába. Egy talán nem árthat.