Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑁𝑖𝑛𝑒𝑡𝑒𝑒𝑛

- Louis? - hallom anyám hangját, így kinyitom a szemem. Már nem a szobában vagyok és Harry sincs itt. Fogalmam sincs, hogy hol lehetek, csak annyit tudok, hogy meg kell keresnem anyát minél előbb.
A sötétben kutakodva keresek valami fényforrást, de helyette egy kilincs akad a kezembe. Óvatosan lenyomom, így kitárul az előttem álló ajtó. A kórházban folyosóján vagyok. Mellettem fehér köpenyes emberek szaladgálnak, de mintha nem is vennének észre.
- Louis, menj innen! - hallom ismét anyámat a gondolataimban.
Elindulok jobbra, mert mindenki arra megy. Követem a szőke férfit, aki előttem lohol, egészen a liftig.
- Hová megyünk? - kérdezek körbe, de nem felel senki. Az orvos megnyomja a földszint nyomógombját, a lift pedig zörögve elindul lefelé.
Eláll a szavam, mikor a földszint helyett a régi házunk nappalija tárul elém. Mindenki kiszáll, így én is ezt teszem.
- Semmi baj - szól anya a fejemben. - Csak egy kicsit összevesztünk - mondja lágy, mégis ideges hangon.
A konyhába sietek, ahol végre megpillantom a földön térdelve egy kisfiú előtt. Én vagyok előtte, kiskoromban.
- Bántott? - kérdezi a kis énem és anya kezét kezdi nézegetni. Ekkor pillantom csak meg a vért, ami az alkarjából folyik a padlóra.
- Jézusom! - kiáltok fel és odarohanok, de egyikük sem fordul felém. - Anya! - próbálom megrázni a vállát, de valami visszatartja a kezem. Mintha egy aura venné körbe, amin nem tudok átnyúlni.
- Gyere, menjünk fel - törli le a kisgyerek könnyeit, aztán felsegíti és fel is veszi.
- Hol van apa? - kérdezi a kicsi én és erősen megkapaszkodni anya nyakában.
- El kellett mennie valahova - válaszolja, miközben felviszi a csöppséget a szobába. A régi szobámba.
Nem tudom megszólalni, nem értem mi folyik itt. Próbálok ismét anyához érni, de nem megy. Képzelődöm? Álmodom?
Az orvosok ismét a lifthez sietnek, így úgy döntök én is velük megyek. Nem akarom végignézni, ahogy apám bántja anyámat.
- A másodikra - szólalok meg, de nem magamtól. A szám önálló életre kel.
Amikor kinyílik a lift ajtaja, megpillantom az intézetes szobámat. Kilépek, és érdeklődve pillantok körbe. Már csak egy orvos van mellettem, nem tudom hova tűnhetett a többi.
- Hol vagyunk?
- Várj - válaszolja.
- Mire? - kérdezem, és körbefordulok a helyiségben.
- Várj - ismétli.
Pár percig csak állok, csak aztán hallom meg a hangokat. Brandon hangját.
Kinyílik az ajtó.
- Harry? Harry! - kiabálok és megpróbálok odalépni hozzá, de ugyan úgy, mint anyánál, itt sem engedi valami.
- Gyere már, Bran! - kiabálja a folyosó felé, lágy, vággyal teli hangon. Álmodok, ez már biztos. Ilyen nem létezik.
- Ne, ne, ne! Harry! - ellenkezem és ismét nekifeszülök, hátha meg tudom rázni a vállát. - Brandon rossz ember, ne hívd ide! - kiabálom az arcába egy méterről, de mintha ott sem lennék.
- Itt vagyok, Édes - jelenik meg Brandon is, azzal a flegma mosolyával.
Ökölbe szorítom a kezem és nekifutva szét akarom ütni a fejét, de őt sem érem el.
- Brandon! Baszd meg! - ordítom. Bran egyenesen a szemembe néz, ebben biztos vagyok. Ha Harry nem is lát, Brandon biztosan.
- Nézd végig - mondja mosolyogva, aztán Harryhez lép és a nyakát elkapva a falhoz szorítja.
- Csinálj valamit! - fordulok az orvos felé.
- Várj - ismétli harmadjára is.
- Nem várok! - kiabálok rá. - Menjünk innen! - indulok meg a fal felé, ahol eddig a lift volt, de már csak hűlt helyét találom. - Mi a fasz?
- Louis! - szólít meg Harry, így egyből megpördülök a tengelyem körül. Már az ágyon fekszenek. Brandon teljes testével eltakarja előlem a göndört, így közelebb kell mennem. Harryn már nincs póló, hasán és mellkasán szívásnyomok vannak. Hányingerem lesz.
- Harry...
- Louis! - pillant rám pánikolva. - Lou, segíts... - könyörög.
Brandon kicsit előre tolja csípőjét, ezzel pedig teljesen hozzásimul Harry ágyékához. Azonnal elindulok, és ismét neki akarok menni Brandonnak. Le akarom rángatni a barátomról, aztán addig verni a fejét a falba, míg él.
- Louis! - szól ismét Harry, miközben én próbálok közelebb férkőzni hozzájuk, sikertelenül.
- Harry...
- Louis... - ez a hang, mintha sokkal közelebbről érkezne. - Louis!
Felugrom.
- Harry... - suttogom szaporán véve a levegőt, mikor megpillantom a fölöttem térdelő göndört. - Harry én annyira sajnálom - magyarázom.
- Mit sajnálsz? - simítja meg a homlokom gondterhelten.
- Amiket mondtam - Nem merem elmondani, hogy valójában mit álmodtam.
- Nem haragszom.
- De én tényleg sajnálom... - folytatom pánikszerűen. Borzalmas volt ilyen kiszolgáltatottnak látni.
- Mondom, Lou. Semmi baj. Megbocsátok. - Alig hallom a hangját, annyira el vagyok foglalva a saját gondolataimmal.
- Harry én annyira sajnálom - mondja megállás nélkül. - Harry...
- Shhh. Nyugi édes - csitít folyamatosan. - Gyere, vegyük ezt le.
Szabályosan letépi rólam a pólót és csak ekkor veszem észre, mennyire megizzadtam.
A képek ismét bevillannak és hallom Brandon hangját is.
- Harry segíts...
- Azt csinálom - ügyeskedi le teljesen a fejemen át.
- Szüntesd meg... - folytatom elcsukló hangon,
- Mit?
- Ezeket a hangokat... Szüntesd meg - motyogom és szorosabban bújok hozzá. Éreznem kell, hogy valóban itt van velem, és nem csak egy álomban vagyok ismét.
- El fog múlni - ismét távolabbról hallom a hangját, mert kezdek ismét álomba zuhanni.
- Ez mind miattad van - jelenik meg előttem ismét Brandon arca, majd alatta Harry is. Már nincs magánál, csak a teste mozog ütemesen, ahogy Brandon csípője nekiütközik.
- Ülj fel - ránt vissza az igazi Harry hangja a valóságba. Nem tudom hogyan, de feltápászkodom, így Harry rám tud teríteni valami hideg, nedves anyagot. Ráz a hideg, de tűröm.
- Igyál - emel elém egy poharat is, amiért irtó hálás vagyok. Mondd valamit, legalábbis a szája nagyon mozog, én viszont nem fogok fel belőle semmit, csak hevesen bólogatok.
Fáj mindenem, és a vérnyomásom is biztosan magas.
- Kell valami... - mondom a lehető leghalkabban.
- Micsoda? - kérdezi.
- Csak még egyszer kérlek... Csak egy kicsit, hogy jobban legyek. - kérem. Ha csak egy kis drogot adna... Jobban lennék.
- Lou... Akkor csak rosszabb lesz.
- Nem lesz, ígérem, csak még egyszer... Utoljára... - már folyik a könnyem is, ahogy ismét megjelennek a képek a fejemben Harryről és anyámról. - Kérlek...
- Meg szakad a szívem rajtad, esküszöm, de nem lehet - visszabújik mögém, és szorosan magához ölel. Nem haragszom rá. Csak arra van szükségem, hogy érezzem, itt van velem, akkor talán túlélem drog nélkül is.