Let It Kill You |✔|

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑇𝑤𝑒𝑛𝑡𝑦-𝑇ℎ𝑟𝑒𝑒

Furdalt a lelkiismeret, mégis magamba temettem. Nem mentem Harry után és senkinek nem is mondtam el az érzéseim. Haragudtam a világra, haragudtam a többiekre, de legfőképp magamra. Beleszerettem Harrybe, akár akartam akár nem, fontossá vált számomra, most pedig elvesztettem. Szükségem volt rá, hiányzott és legszívesebben azonnal visszafogadtam volna magam mellé, amint lehetőségem van rá, de ez nem következett be, ugyan teljes mértékben kizárt az életéből. Nem nézett rám, nem próbált meg beszélni sem velem, egyszerűen úgy csinált, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, pedig láttam rajta, hogy ő is olyan ramatyul volt, mint én.

Abban sem voltam biztos, hogy tényleg ő vitte el a drogot, így kikérdeztem Adamot, aki elmesélte pontosan ugyan azt, mint Theo.
Bűntudatom volt minden egyes alkalommal, mikor láttam, hogy egyedül van. Próbáltam nem foglalkozni vele, de valahogy mindig felé tévedt a tekintetem. Idegesített, hogy még Victoria is hanyagolta, mégsem tettem ellene semmit. Az orra belilult ahol megütöttem, a tekintete érzelemmentes volt, bármikor láttam. Bűntudatom volt azért is, mert ilyen hevesen reagáltam akkor, mégsem vett rá a lélek, hogy bocsánatot kérjek.

- Halló? - szólok bele a recepción lévő vezetékes telefonba. Mikor Briana feljött, hogy a kórházból keresnek, azonnal rohantam. Nem tudtam, mire számítsak, így görcsbe rándult gyomorral vettem a fülemhez a kagylót.
- Johannah Deakin miatt hívom - szól a női hang. - Louisval beszélek?
- Igen én vagyok - bólintok, bár nem láthatja. - Baj van? - nyögöm ki a torkomban egy hatalmasra nőtt gombóccal. Az első dolog ami beugrik az a rémálmom. Már nem emlékszem ki mondta és hol is voltunk, de pontosan emlékszem a szavaira. Miattadvan minden. Neked kellett volna meghalnod, nem anyádnak.
- A nagyszülei már voltak bent, és mondták, hogy nem tud bejönni, így nyugodtan mondjam el telefonba mi is történt. A mai napon elvégeztük az eltávolító műtétet.
- Mi történt? Jól van? - sürgetem.
- Sikeres volt a műtét, viszont kell pár hét, vagy talán egy hónap is, amit kerekesszékben kell töltenie, hogy megerőltetés nélkül mindene meg tudjon gyógyulni. Heti rendszerességgel egy kezelőorvos fogja látogatni, aki majd eldönti, mikor kelhet fel és térhet vissza a hétköznapokba.
Akkora megkönnyebbült sóhaj hagyja el a tüdőm, hogy a hölgy biztosan megsüketült a vonal másik végén. Nem halt meg. Túlélte és végre egészséges.
- Gondolom azt is fizetni kell - szólalok meg pár másodperc múlva és fejben matekozni kezdek. - Tudom, el vagyok maradva így is, de minden pénz meglesz. Már van félrerakva két hónapra, azt hamarosan beküldöm - hadarom gyorsan.
- Ami azt illeti, a kezelés ki van fizetve teljesen - közli, nekem pedig szabályosan megáll a szívem és csak értetlenül meredek magam elé. A nagyszüleim? Mi történt? Még nem járt le a határidő, nem lehet, hogy kirakták őket! - Többen adománygyűjtésbe kezdtek, így az utolsó öt hónap teljesen költségmentes Önöknek. Ezzel pedig kifizetődik a lemaradás is, sőt, egy fél hónapnyit vissza is adtunk már a nagyszüleinek.
- Hogy mi? - kérdezem még mindig leesett állal. - Hogy fordulhat elő ilyen? Ki szervezte? Milyen adománygyűjtés? - támadom meg a kérdéseimmel, mert fogalmam sincs miről beszél.
- Ne aggódjon, sokszor történik ilyen. Rengetegen gyűjtenek egyedül is, de rengeteg szövetkezet is van, akik jótékonysági programokat tartanak.
- Én... Wow... Én... - meg sem tudok szólalni. Idegenek kifizették a kezelést. Teljesen idegen emberek, akiknek fogalma sincs a helyzetről, csak adakoztak, mert jót akartak cselekedni. - Mikor engedik haza?
- Még másfél hét.
- Hát... Jézusom - rázom a fejem, de már teljes szívemből mosolygok. Nem kell többet droggal foglalkoznom. Nem kell veszélyeztetnem senkit és nem fogok senkit bajba sodorni többé. - Köszönöm, hogy felhívott. Nagyon hálás vagyok mindenért - már folynak a könnyeim. Örömkönnyek.
- Nincs mit - hallom felvidult, lágy hangját, mielőtt még megszakadna a vonal.
Remegő kézzel teszem le a telefont a helyére. El sem hiszem, amit hallottam. Anya jól van. Vagyis lesz. Teljesen fel fog épülni, nekünk pedig marad elég pénzünk, hogy béreljünk pár hónapig egy kis lakást.
- Zayn! - ordítok a fekete fiú után, aki érdeklődve megpördül a tengelye körül, majd zavartan semmit sem értve zár a karjai közé mikor a nyakába ugrok. Muszáj valakin letöltenem a boldogságom. - Mi van veled?
Szorosabban ölelem magamhoz, az arcomon folynak a könnyeim, le az államra majd Zayn kék pólójára. Nem felelek, meg sem tudok szólalni, csak vigyorgok és sírok egyszerre, az érzelmeim teljesen összezavarodtak a telefonhívás óta. Megkönnyebbültem, szomorú vagyok és boldog is egyszerre. Mintha leakasztották volna a súlyokat a vállamról, hirtelen kitisztult a fejem és megszűnt minden aggodalmam, viszont ezzel egy időben el sem akartam hinni, hogy ez történik.
- Vége - nyögöm ki.
Biztos vagyok benne, hogy nem érti mire gondolok, de támogatóan magához szorít és csendesen várja míg befejeződik a furcsa érzelmi kitörésem.