Smile. (Zarry mpreg)

~14~

Fiatalabb korunkban, Harry, és én sokszor aludtunk együtt. Először mégcsak hétvégente, amikor átjött hozzám játszani. Olyankor anya, és Anne órákon keresztül beszélgettek a nagy semmiről, ami elhúzodott a vacsoráig. Együtt ettünk, tévéztünk, amikor pedig eljött az idő, hogy Harry hazamehessen, mindketten könyörögni kezdtünk, fűt-fát ígértünk csak azért, hogy együtt aludhassunk. És, mindig be is vált. Minden hétvégén együtt aludtunk, vagy én nála, vagy ő nálam. Aztán már mindennap együtt aludtunk volna, amit nem engedtek meg az iskola miatt. Persze leleményes gyerekekhez méltóan ezt is megoldottuk. Kedden, és csütörtökönként én másztam ki a szobám ablakán, és szöktem át a legjobb barátomhoz, míg Harry-nek maradt a szerda, valamint a péntek. Szerencsések voltunk, mert az évek alatta egy olyan alkalom sem volt, hogy lebuktunk volna, de olyan sem, hogy ne aludtunk volna együtt. Amikor beteg voltam, Harry akkor is ott feküdt mellettem, soha nem törődött azzal, hogy két nappal később betegebb lett, mint amilyen én voltam. Anyáék csodálkoztak is, nem értették, hogyan kaphattuk el egymástól a betegséget, amikor napokig nem is találkoztunk a másikkal. Nos, azt nem tudták, hogy mi ketten minden éjjel, egymást átölelve aludtunk el. Aztán, amikor Harry elköltözött, évek teltek el úgy, hogy ez mind abba maradt. Elmúltak azok az éjszakák, ahol megígértem neki vigyázni fogok rá, másnap pedig mellette fogok ülni, és nem engedem a nagyoknak, hogy bántsák őt.
Az évek elteltével, sok dolog változott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Már nem voltunk többé tíz éves kis gyerekek, már nem azok voltunk, akik három évvel ezelőtt. Többé már semmi sem volt ugyanolyan, ezt pedig a karjaimban tartott fiú tanúsította.
Harry halkan szuszogva feküdt a póló fedte mellkasomon. Ujjaival a Doniya-tól kapott aranyláncom aprócska medáljával játszadozva. Nem láttam az arcát, de éreztem a bőrömre hulló könnycseppeket, ez pedig arra késztetett, hogy még szorosabban vonjam őt magamhoz. Szorosan lehunytam a szemem, orromat az illatos, göndör fürtök közé fúrtam. Harry-t, évek múltán is olyan volt ölelnem, mintha friss levegőt szippantanék be. Mintha hazatértem volna, ezt az érzést semmi pénzért nem dobtam volna el. Fogalmam sincs, hogy a hirtelen érkezése óta mióta feküdhettünk egymást ölelve, de az őszintét megvallva, abban a pillanatban egyáltalán nem is érdekelt, hiszen végre visszakaphattam őt. Nem kérdezgettem, nem faggattam, úgy voltam vele, hogyha szeretné, akkor majd elmondja, én pedig ott leszek mellette, mint ahogy régen is tettem, mintha az elmúlt három év meg sem történt volna. Nos, gondolkozhattam így, lehettem én a világ legnaívabb embere, csakhogy kurvára nem így volt. Nem hazudhattam magamnak, nem hitethettem el magammal, hogy a karjaimban lévő összetört fiú, még mindig ugyanaz az ember, mint sok-sok évvel ezelőtt. Mert, sajnos nem így volt.
Harry már rég nem volt ugyanaz.
-Nem tudtam, hogy hova mehetnék-szinte alig hallottam a hangját. Halkabb volt, mint egy apró suttogás, de mégis ő volt, beszélt hozzám.
Nagyot nyeltem.
-Muszáj volt eljönnöm otthonról. Úgy érzem, hogy túl sok szarság összejött körülöttem, mintha fulladoznék, Zaynie-a hangja elcsuklott, teste remegett a karjaim között. Éreztem, hogy feszült, zavart, és mindeközben baromi mérges, mint amilyen én is voltam, csak én magamra. Ha róla volt szó, legszívesebben felgyújtottam volna azt a kibaszott világot, és felperzseltem volna mindent csak azért, hogy Harry Styles soha többet ne hullajtson egyetlen egy könnycseppet sem. Bosszantott, hogy a mosoly, ami általában az arcán ült, sehol sem volt már, csak a szomorúság, és a bánat.
-Hiányzott ez-mondta pár perccel később.
Homlokomat ráncolva, értetlenül néztem le rá.
-Micsoda?
-Ez. Ez az egész, ahogy most vagyunk-ahogy végig simított a mellkasomon, éreztem, ahogy kiráz a hideg. Ujjai nyomán, a bőröm izzani kezdett,  mint mindig, most is összeugrott a gyomrom. Talán ezek azok a pillangók, amikről az emberek beszélnek?
-Megnyugszom ha veled vagyok-suttogta.-Kérlek, maradj velem mindig, Zaynie.
Hosszú puszit nyomtam a haja közé.
-Örökre veled maradok-ígértem meg, miközben végig simítottam a karján.
Harry-nek a világot ígértem. Állandóan azt kívántam, hogy bár lenne elég erőm, hogy segítsen rajta. Segítsen Niall-en, de közben ki segít rajtam? A válasz nagyon is egyszerű volt, hiszen ott volt az orrom előtt. A választ, a karjaimban tartottam. Harry a tudtán kívül megmentett engem. Ő volt a mentőövem. Nem is bántam, hogy aznap nem mentem el bulizni, annak ellenére, hogy katasztrófálisan alakult az estém. Buli ide vagy oda, apámmal már érett egy jó kis vita, a ma estit pedig még több fogja követni, hiszen abból, amit szeretnék nem fogok engedni. Kitartok a gyakornoki állás mellett, és az álmomért harcolni fogok. Furcsa is volt, hogy hajnali három órakor nem voltam brutálisan berúgva, és szétszívva, ahogy lenni szokott. De, nem is hiányzott. Sokkal, de sokkal jobban éreztem magam, ahogy csak feküdtem az ágyban, azt a személyt ölelve, aki a legfontosabb volt számomra.

Nem emlékszem mikor aludhattunk el, és arra sem, hogy beszélgettünk-e volna, csak azt tudom, hogy hajnali öt órakor, a fagyos hidegben a házunk előtt álltam.
-Köszönöm, hogy itt maradhattam éjszakára-motyogta lehajtott fejjel, miközben szemeit a viseletes Vans cipőjének orrán tartotta, mintha bármi érdekesség lett volna rajta.
A hajnal gyér fényében, ahogyan az utcai lámpa ránk világított, láttam meg először az arcát. A haja kócos volt, és szanaszét állt. A Jobb szeme még mindig be volt kissé dagadva, de már nem volt olyan csúnya, mint napokkal ezelőtt. A sárgás, lilás zúzodás sem tudta elcsúfítani azt a gyönyörű arcot, ami akkor borzalmasan sápadt, és szomorú volt. Az ajkai kicserepesedtek, és sebesek voltak a sok harapdálástól, ami Harry csúnya szokásai közé tartozott. Szomorúan elmosolyodott, amikor megfogtam a kezét, ujjait öccsekulcsolva az enyémekkel húztam közelebb magamhoz.
-Örültem volna, mondjuk ha emberi időpontban jössz, de ez sem volt rossz-bólintottam elégedetten, mire Harry halkan felnevetett, és felém lépve, karjait a nyakam köré fonva átölelt.
Olyan vékony, és törékeny volt, hogy attól féltem összetörik az ölelésem alatt. Ahogy tartottam őt, éreztem a szívének ütemtelenül gyors dobogásást. Arra gondoltam, talán az enyém is ennyire begyorsult? Talán észrevette, hogy még a levegő is elakadt a tüdőmben, ahogy megéreztem az illatát? Vajon észrevette, hogy milyen hatással van ő rám? Egyáltalán mióta van rám hatással? És, miért olyan nehéz őt elengednem? Sok megválaszolatlan kérdés tekergőzött a fejemben, de egyiket sem tudtam úgy megválaszolni, hogy az számomra is logikus, érthető legyen. Nem mintha én, a tizennyolc évem alatt, aztán sok logikus döntéssel büszkélkedhettem. A felére még nem is emlékeztem, Niall-el ellentétben, aki soha nem ivott, vigyázva a jó hírére, ritka alkalmakkor, amikor pedig fordult a kocka, akkor sokszor Shawn-ra, és rám is. Nem egy alkalom volt, amikor Niall vonszolt haza, cseszett a zuhany alá, és tartott ott ameddig ki nem józanodtam, azután elkísért az ágyamig, majd ott maradt velem kivárva, hogy ő lehessen másnap az első, aki a fejemhez vágja a szarságaimat. Soha sem voltam igazán büszke magamra, de szerettem volna, ha valakit azzá tehetek, és nem a szüleimre gondolok. Ők voltak azok, akik csalódásként gondolták rám, így befejeztem, hogy megpróbáljam görcsösen kiérdemelni az elismerésüket. Az előttem álló fiú mosolya ráébresztett valamire, valamire amire már olyan régóta vágytam. Szerettem volna fontos lenni. Fontos lenni valaki számára, szeretve lenni, úgy, ahogy az a nagy könyvekben megvan írva. Csak, én, Zayn Malik, aki már ennyi idősen is egy katasztrófa voltam, vajon érdemeltem-e szeretetet?
Úgy tűnt, mintha Harry mondani szeretne valamit. Csillogó szemekkel nézett rám, kezemet egy másodpercre sem engedve el. Mintha megfagyott volna a levegő körülöttünk, nem észleltem semmit, nem láttam, nem hallottam, csak azokra a zöld szemekre koncentráltam.
-Mennem kéne-suttogta.
Nem akartam elengedni őt, annak ellenére, hogy tudtam, otthon várja őt a kisfia. Azt akartam, hogy jöjjön vissza velem a szobámba, és zárkozzunk el a kibaszott világ elől, ne legyen senki más csak mi ketten.
Fogalmam sem volt, hogy az elmúlt másodpercekben mi történt, de arra eszméltem, hogy a csodálatos szemű, göndör hajú fiú karjai a nyakam köré tekeredtek, és egymást csókoljuk. Harry, ajkai a hajnali levegőtől hidegek voltak, és puhák. Az illata szinte azonnal bekúszott az orromba, megrészegített, elbodított. Nem toltam el magamtól, automatikusan visszacsókoltam, miközben szorosabban húztam őt magamhoz. Lebénult az egész testem, gondolkozni is elfelejtettem, de valahogy nem érdekelt, csak Harry számított. És, mire felfoghattam volna, hogy mi történik, a zöld szemek tulajdonosa, hirtelen elszakadt tőlem. Szaporán pislogva meredtem rá, megszólalni sem tudtam, de mielőtt bármit tehettem, vagy mondhattam volna, Harry úgy rázta le a kezeimet magáról, mintha fertőző beteg lennék.
-Úristen! Sa..Sajnálom! Ne..ne haragudj, Zayn-hátrált tőlem.
-Harry..-utána kaptam, de már késő volt.  Harry vissza sem nézve, futva közelítette meg a házunk előtt parkoló autóját. Egy másodpercig sem habozott, rálépett a gázra, és már sehol sem volt.
Én meg ott álltam, mint valami hülyegyerek, egy magam, a bejárati ajtónk előtt. Szaporán pislogva igyekeztem felfogni a történteket a hajnali órákban, de nem igazán ment. Harry elhajtott, és még csak azt sem kérdeztem meg tőle, hogyan jutott be a házunkba...