Smile. (Zarry mpreg)

~16~

Amióta nincsen autóm, és emiatt nem használtam ki, hogy van jogosítványom, rengeteget buszoztam. Persze, a szükség vitt rám, hiszen apám csak nagy könyörgések árán, valamint édesanyám ráhatásával adta csak oda az autót. Bradfordban a taxi rettenetesen drága volt, nekem meg nem volt rá állandóan pénzem, hogy egy-egy fuvarért otthagyjam a fél pénztárcam. Niall-nek ugye nem volt jogsija, Shawnét elvették, a barátiköröm pedig itt ki is fújt, úgyanis rajtuk kívül nem álltam senkivel sem szóba, így nem is volt reggelente senki, akivel eltudtam volna menni mindennap az iskolába. Tehát maradt a buszozás. Valamikor tavaly, még egy bérletet is beszereztem, hogy ne kelljen minden alkalommal jegyet vásárolnom. Ez a része sporólosabb, és kényelmesebb volt, annak ellenére, hogy az utazás nem volt mindig álom. Ha szerencsés voltam, kifogtam azokat a járatokat, amin éppen nem voltak túl sokan, és letudtam ülni. Nem mintha az állással bajom lett volna, de amikor a busz fullon volt, ötvenen lihegtek a nyakamba, levegőt alig kaptam, és imádkoznom kellett, hogy túl éljem hazáig az utat, akkor igazán szerettem volna egy üres széket az ablak mellett. Már tökre megszoktam a tömegközlekedést. Általában mindig zenét hallgattam, nem foglalkoztam senkivel, csak át elsuhanó épületeket bámultam, egészen addig, míg le nem szálltam ott ahol kellett.
A belváros szokásosan dugig volt. Nem gyakran jártam gyakran a városban, sőt nagyon ritkán, de az állandó tömegen mindig megtudok lepődni. Bradford egy kis város, mégis sok ember járta. Az úticélom pontosan egy buszmegálló mögött volt. Mielőtt beléptem volna az ajtón, nagy levegőt vettem, a kezemben lévő mappát pedig a mellkasomnak szorítottam.
Az ajtó feletti aprócska csengő halkan csilingelve adta a szalonban dolgozók tudtára, hogy valaki érkezett. A pult mögött, egy világos barna hajú lány ácsorgott, fekete topban, és szintén sötét színű farmerben. Érkezésemre abba hagyta a magazin lapozgatását, és kíváncsian nézett rám, hatalmas kék szemeivel, amit kissé túlhúzott túsvonal díszített.
-Szia! Miben segíthetek?-kérdezte mosolyogva, amikor a pulthoz léptem.
-A gyakornoki állás miatt jöttem..öhm, Zayn vagyok-nyújtottam felé a kezem, amit kedvesen megrázott.
-Amelia, de szólíts kérlek, Mia-nak!-mutatkozott be. Egy pillanatra az emelet irányába nézett, ahonnan halk beszélgetés, valamint a tetoválógép jólismert hangja hallatszódott le. Figyelmemet nem kerülte el, hogy a szalon alsó szintje letisztult, steril, mégis stílusosan berendezve. A barnára festett falakon portrék sorakoztak, egy gitár a sarokban, és rengeteg dísznövény. Valaki amellett, hogy tetovál, biztosan imádja a növényeket, ami számomra tök furcsa volt. Az ablakpárkányon egy kis öntözőkanna foglalt helyet, néhány magazin mellett, így a gyanúm be is bizonyosodott. Három bőrkanapé, és egy fehér dohányzóasztal a helyiség közepén. Semmi más, és ez így volt rendjén.
-Ian-nel beszéltél, ugye?-vonta fel szépen ívelt szemöldökét.
-Igen-bólintottam.
-Rendben, kérlek foglalj helyet, egy pillanat, és szólok neki-mutatott a kanapék irányába, majd egy gyors mosoly kíséretében már el is tűnt az emeletre vezető csigalépcső tetején.
Szándékosan nem vettem elő a telefonomat, amíg várakoztam. Mentségemre szólva, volt okom arra, hogy kikapcsoljam, hiszen tudtam, hogy Niall, és Shawn biztosan hívogattak volna minden egyes percben, hogy megkaptam-e a melót. Jobb volt ez így. Csendben ültem, várakoztam, miközben igyekeztem nem összehányni magam. Izgultam. Rettenetesen izgultam, hol ott nem voltam az a parázos típus. Talán azért nem, mert ez volt életem meghatározó pillanata. Eddig csak hobbiként rajzolgattam magamnak, vagy éppen rajzórán, a kiadott tananyag szerint. Eljött az idő, hogy megmutassam mire is vagyok képes. Megakartam mutatni a világnak, és apámnak, hogy a rajzaim nem csupán jelentéktelen képek a vásznon, hanem igen is van értelmük. A tetoválás mindig is érdekelt. Nekem is volt már jó pár darab, de én szerettem volna az az ember lenni, aki tökéletes mintákat alkot, az emberek pedig büszkén viselik a bőrükön.
Aztán amikor öt perccel később, a lépcső alján megjelent Mia, nyomában egy magas, piercinges, agyontetovált alakkal, szükségét éreztem annak, hogy egy nagyot nyeljek.
-Ian-nyújtotta felém a kezét, amit próbáltam elég magabiztosan megrázni.
-Zayn-biccentettem felé. Ian sokkal magasabb volt, mint én, és borzasztó mély hanggal rendelkezett annak ellenére, hogy nem lehetett több huszonötnél.
-Először is-kezdte a pult mögé állva, majd maga elé húzott egy vaskos papír köteget, valamint egy kék színű golyóstollat. -hoztál magaddal portfóliót?
-Hoztam néhány rajzot-vontam meg a vállam-Ez nem az összes, csak a legjobbakat hoztam el. Tájképek, portrék, random rajzok.
Mintha egy kivégző osztag előtt álltam volna, úgy raktam le eléjük a mappám, majd hátra lépve vártam, hogy végig nézzék az összes rajzom.
Ian bólintva nyitotta ki a tömböt. Homlokát ráncolva kezdte el őket lapozgatni, Ameliaval együtt. Csendesen várakoztam, míg ők mindent alaposan végig néztek. Néhányat átlapozott, viszont nem egy olyan volt, amit hosszasan bámult barna szemeivel. Valamelyiket halkan kommentálta, miközben egy papírra írkált valamit a szabad kezével, amivel nem a képeim között lapozgatott.
Nagyon izgultam. Remegtek a kezeim, a lábaim olyanok voltak, mint a zselé, a torkomban pedig egy akkora gombóc volt, hogy majdnem megfulladtam tőle. A homlokom verejtékezett, de nem volt bennem annyi lélekjelenlét sem, hogy letöröljem az izzadságcseppeket. Ölni tudtam volna egy szál cigiért. Én barom, miután leszálltam a buszról, annyira siettem, hogy nem gyújtottam rá.
-Mikor tudnál kezdeni?-Ian olyan hirtelen szólalt meg, hogy a hangjától összerezzentem. Hihetetlenkedve néztem rá, mint aki rosszul hallott, de ő csak mosolyogva bámult vissza, Ameliaval az oldalán, türelmesen várva a válaszomra.
-Akár most is!-szakadt ki belőlem a gyors válasz. Ian fejét rázva felröhögött.
-Gyere, beszéljük meg a továbbiakat-intett, jelezve, hogy menjek a pulthoz.
Megkönnyebbülve fújtam ki az addig benttartott levegőt. El sem hittem! Sikerült!
Fél órával később aláírtam a kezdésemhez szükséges papírokat. Alákanyarítottam egy pár hónapos szerződést, amit bármikor meghosszabíthatnak, hogyha tovább szeretnének velem dolgozni. Mivel még mindig diák voltam, én döntöttem el, hogy melyik napokon, mettől meddig szerettem volna dolgozni. Ian-nel megbeszéltük, hogy egyenlőre nem tetoválok, csak a srácoknak segítek a tervezésben, rajzolásban, megfigyelem őket munka közben. Lesz egy külön asztalom, hiszen én magam is tervezhetek majd mintákat, rajzolhatok szabadon azt amit akarok, és úgy, ahogy én akarom. A fizetésem egy fix összeg volt. Nem lett se kevesebb, sem több, hiszen még csak gyakornokként dolgozom majd a szalonban. A többi meg már csak a jövőre van bízva. Még egy keveset beszélgettünk egymással. Amelia, és Ian nagyon jó fejek voltak, azonnal megkedveltem őket. Humorosak, őszinték, kedvesek, ami nálam hatalmas piros pont. Látták rajtam, hogy mennyire izgulok, így igyekeztek kicsit oldani a feszültséget, és nem csak a munkáról beszélgettünk, hanem úgy mindenről. Ez nagyon jól esett.
Fél öt után sikerült elbúcsúznom tőlük. Az első dolog amit tettem, miután kiértem a szalonból, az az volt, hogy azonnal rágyújtottam. Miközben elégedetten szívtam a cigim, félkézzel a zsebembe túrva húztam elő a mobilom, és ráérősen bekapcsoltam. Elmondhatatlanul boldog voltam! Talán soha sem voltam még azelőtt olyan boldog, mint akkor, abban a pillanatban. Alig vártam, hogy elújságolhassam valakinek.
A buszom érkezéséig még volt egy fél órám, úgy gondoltam beülök valahová, hogy egyek valamit.
Pechemre, Niall nem vette a telefont, úgyhogy vállamat megvonva vágtam zsebre a telefonom, és halkan dúdolva indultam meg az embereket ügyesen kerülgetve a járdán. Ha jól emlékeztem, a sarkon volt egy kávézó.
Mélyen a gondolataimba merülve sétáltam, nem is foglalkoztam semmivel, egészen addig, míg valaki erősen meg nem szorította a vállam.
A túlélési ösztöneim azonnal életbe léptek, a támadóm hangosan kiáltott fel, miután egy egyszerű lökéssel a falnak taszítottam.
Lihegve emeltem fel a fejem.
-Jézusom! Harry?!

🌿🌿🌿🌿🌿