Smile. (Zarry mpreg)

~8~

Durcás tinédzser módjára vonultam fel az emeletre és csaptam be magam után a szobám ajtaját. Morogva vetődtem le a reggel bevetetlenül hagyott ágyamra és fúrtam arcomat az egyik párnámba, miközben frusztráltan üvöltöttem bele az anyagba.
Öt óra múlott hét perccel, összesen alig egy órám volt, hogy elkészüljek és átjussak valahogy a város másik felére. Naiv egy alak voltam, amikor azt hittem, hogy majd a szüleim a segítségemre lesznek és megkönnyítik kicsit az életem. De nem. Hiába könyörögtem, ígértem fűt-fát, dicsértem meg anyám borzalmasan sikerült haját miután hazajött a fodrásztól. Gondoltam én, hogy egy kicsit kedves leszek és ha már eddig nem kértem semmit, akkor egy kicsit tapló leszek és megfogom őket. Úgy tűnt valamit nagyon elronhattam, hiszen apám Range Roverjének kulcsai nem kerültek hozzám. Közölte, hogy az ő autóját nem fogom összetörni úgy, ahogy a sajátommal tettem. Aztán megkértem, hogy vigyen el ő maga, arra inkább nem is mondott semmit, helyette beült a nappaliba a nagy képernyős tévé elé és úgy tett, mintha nem is lennék. Anya szokás szerint apám pártját fogta, szerinte ennyi idősen illene megoldanom a dolgaim. Hát, szerintem meg nem ő lakik a város másik oldalán, a helyemben ő is bepánikolt volna.

Hazzy❤: Már alig várom, hogy gyere! Ugye szereted a kínait?

'Azt rendeltél?' -írtam vissza, miután nagy nehezen kiszedtem magam alól a rezgő mobiltelefonom, aminek tetején egy jól észrevehető pókhálószerű repedés díszelgett emlékeztetve a pár héttel ezelőtti bulira.

Hazzy❤: Én csináltam!

'Huhh..biztos akarok én belőle enni?'

Hazzy❤: Ha nem akarsz megsérteni, és ha átszeretnél menni matekból...

'Mindenképp;)'

Néhány üzenetváltás után szomorúan raktam le magam mellé a telefonom és feküdtem a hátamra. Lelki szemeim előtt elképzeltem a szomorú Harryt, ahogyan az órát bámulva arra vár, hogy végre megjelenjek. Aztán csalódottan hagyja az egészet a francba és többeg biztosan nem fog szóba állni velem. Pedig csak most kaptam vissza őt, nem akartam elveszíteni azonnal, hiszen az a majdnem három év túl sok volt és pont elég. Ha a bradfordi buszjáratok megbízhatóak lettek volna, már rég az egyik buszon ülnék és vigyorogva tartanék felé. De nem.. Már vettem volna elő a mobilom, hogy felhívjam őt és lemondjam a mai korrepet, amikor kopogtak az ajtómon.
Szemöldökömet ráncolva figyeltem, ahogyan anyám belép a szobámban, arcán halvány mosollyal. Annak ellenére, hogy a fodrász most borzalmasan elrontotta a frizuráját még mindig Trisha maradt a világ legszebb anyukája. Aki meg máshogy gondolja az tűnjön el a pokolba.
-Igen?-morogtam, hanyagul kihúzva a fejem alól az egyik párnám, majd ujra visszatuszkoltam.
Anyu szótlanul simitotta le cseresznyékkel díszített kötényét, majd az ágyam mellé lépett és kihúzott valamit a háta mögül, mire a szemeim elkerekedtek.
-Ezt meg, ho..hogyan?-mogyogtam teljes ámulatban, a szívem pedig eszeveszettül kezdett dobogni, miközben az aprócska tárgyat figyeltem.
Anya mindentudóan elmosolyodott, majd a kezembe nyomta a Rover kulcsait és felkelt az ágyamról. Elkerekedett szemekkel pillantottam le a tenyeremben fekvő kulcsra, majd anyára, aki továbbra is engem figyelt.
-Apád üzeni, hogy nem szeretné, ha megint a rendőrség hívná az autó miatt. Légy óvatos-mondta és mielőtt még kilépett volna az ajtón, hozzátette:
-Mindig is szerettem ezt a fiút.
*
Éppen elegendő adrenalin löketem volt ahhoz, hogy odafigyeljek és hirtelen jött örömömben tövig nyomjam a gázpedált és végig hasítsam az egész várost. Talán néhány volánnál ülő biztosan megjegyezte az idióta tizenévest aki fogmutogatós vigyorral szorongatja a kormányt és integet mindenkinek akit csak meglát. Nos, igen. Kurvára örültem, hogy végre vezethetek egy év kihagyás után. Tekintetbe véve, hogy apám kocsiját vezettem visszakellett kissé vennem és nem állatkodni úgy, mint ahogy a sajátommal tettem annak idején. Élveztem, hogy én irányíthatok egy járművet az utakon és nem az anyósülésen foglalok helyet. Élveztem, ahogy az autó reagál, akárhányszor sebességet váltok, vagy éppen rálépek a fékre. És csak élveztem, hogy hajthatom az autót, amiben összesen kétszer ülhetten, miután apám hazahozta Londonból.
-Azta-motyogtam tágra nyílt szemekkel, amikor befordultam a Harry által leírt utcába. Ahol mi laktunk sem volt szegénység, de itt..
Ez volt Bradford gazdagnegyede, ahol a földből szebbnél szebb házak nőttek ki, méretük pedig a tévében látható puccos celeb villákkal vetekedtek.
Az utca végén-ahol minden lakás előtt formára nyírt bokrok sorakoztak-állítottam le a motort, közvetlenül a Harry által leírt szám előtt.
-Nyugodj már le te seggfej-morogtam, rácsapva az idegtől járó lábamra. Nagy levegőt vettem, mielőtt magamhoz vettem volna az anyósülésre helyezett hátizsákom, valamint a kesztyűtartóba dobott cigarettás dobozom. Szinte a fülemben hallottam a szívem dobogását, miközben elkerekedett szemekkel indultam el a hatalmas, téglából készült emeletes ház irányába. Barna téglákból épült, régies stílusú, és csupán a bejárati ajtó volt az egyetlen, ami nem illett oda az élénk vörös színével. A bejárati ajtó előtt lévő lépcsőn négy pár, különböző stílusú gumicsizma foglalt helyet, a legkisebb, talán egy kisbabára való, szinte elveszett az egyik gonoszan mosolyogva kerti törpe mellett.
Még utoljára mély levegőt vettem, izzadó tenyeremet a nadrágomba töröltem, majd felemeltem és remegve nyomtam meg a csengőt kétszer egymás után. Bentről nem hallottam semmit, és már attól tartottam, hogy rossz házba csengettem. De aztán az ajtó hirtelen kinyílt, az arcomra pedig automatikusan mosoly költözött, ahogy megláttam őt.
-Szia Zaynie!-mosolyodott el csillogó szemekkel.