Hater {+18} (✔️)

✿*:･ﾟ5ﾟ･:*✿

Daenerys:
Egyszer, az egyik történetemhez utána olvastam a gyász öt fázisának. Annak, hogy pontosan hogy is működik ez, amikor az embernek meghal egy szerette, mivel én még sosem mentem át ezeken a szakaszokon. Amikor a nagyszüleim elhunytak, akkor nem volt öt fázis, mivel erősnek kellett maradnom, hogy a szüleimben tartsam a lelket, másunk pedig nem igazán volt, akit elveszthettünk volna és úgy igazán szerettemnek hívhattam volna. Azonban most, határozottan átlépdelek az öt ponton. Az elsőn, a tagadáson már ott helyben túlestem. A harag és az alkudozás sem tartott sokáig, úgy addig, amíg Faye meg nem jelent nálunk. Viszont most itt fekszem az ágyamban, napokkal később és a negyedik fázisban vagyok. A depresszióban.
Csak fekszem és meredek a plafonra, néha pedig zokogok. Olykor előfordul, hogy eszembe jut egy szép emlék, amin elkezdek nevetni, de aztán ismét sírásban török ki. Már értem, hogy Faye-nek miért volt olyan nehéz. Mondjuk nekem most sem jut eszembe az öngyilkosság kísérlete, ugyanis már az is fizikai fájdalmat jelent, hogy kimenjek mondjuk a mosdóba. Lily és Joe sokszor benéznek, akárcsak a barátaim, de nem tudnak mit tenni velem. Megpróbálnak megetetni és levinni, de szegények az esélytelenek nyugalmával próbálkoznak. Nem hiszem, hogy ebből az állapotból bármi is ki tudna rángatni.
A kopogás, ami az ajtóm felől érkezik, elszakíttatja a tekintetem a plafonról.
-Ki az?-Szólok ki erőtlen hangon, mire a bejárat résnyire kinyílik és Flynn dugja be rajta a fejét.
-Bejöhetek?
-Gyere-bólintok, miközben nagy nehezen feltápászkodom és a hátam a falnak döntöm.
Ő bejön, lerakja a tálcát az asztalomra, amin kaja van és valamennyi víz, aztán leül velem szembe és megszólal:
-Bújj ide Pöttöm-tárja szét a karjait, én pedig gondolkozás nélkül bújok bele az ölelésébe.-Tudom, hogy nem fogsz örülni nekem, de több dolog miatt is jöttem. Elsőnek azért, mert nagyon aggódom és látni akartam, hogy hogy vagy.
-Tegnap is itt voltál-szipogok, ahogy bekönnyezem.
-Az nem volt elég-rázza meg a fejét.-És mielőtt kontráznál, az sem, hogy tegnap előtt is itt voltam.
-A suliban is helyt kell állnod-nézek fel rá, ő pedig azonnal letörli az arcomon legördülő könnycseppeket.
-Helyt állok. Engedéllyel jöttem ide. Most van időm bőven ahhoz, hogy veletek legyek.
-Akkor miért nem a szüleiddel vagy és Hardynnal?
-Velük vagyok egész nap, Hardynnal pedig este, amikor hazaér. A délutánjaim a tieid-ad puszit a homlokomra, én pedig elkezdek azon gondolkozni, hogy anyáéknak miért nem volt elég, hogy Flynnel ennyire jó a kapcsolatom.
-Miért jöttél azon kívül, hogy leellenőrizd, hogy élek-e még?
-Hát például azért, hogy beléd diktáljak egy kis kaját és folyadékot-veszi az ölébe a tálcát és mélyen a szemembe néz.-Anya a kedvencedet csinálta. Rántott hús, krumplipürével. Ez meg víz-tolja felém a poharat.
-Nem vagyok éhes-rázom meg a fejem hevesen, de ő oldalra biccenti a fejét.
-Dehogynem vagy éhes, Daeny. Muszáj enned. Én kérlek rá, hogy egyél.
-Előbb mondd el, hogy mi a többi ok, amiért jöttél.
-Ennek most a legkevésbé sem fogsz örülni, de muszáj lesz kimozdulnod.
-Az teljesen ki van csukva-vágom rá komolyan és még a könnyeim is elapadnak a kijelentésére.-Nem akarok kimenni.
-Daeny, tudom, hogy csak pár napja történt a dolog és, hogy kegyetlenül fáj. Tudom, mert nekem is nagyon fáj, de, ha nem mozdulsz ki, akkor soha nem fogsz tudni tovább lépni.
-Tovább lépni?-Húzom fel a szemöldököm és a kezeim ökölbe szorulnak.-Flynn, a szüleim meghaltak. Nem csak, hogy meghaltak, hanem megölték őket. Nem megöregedtek együtt, ahogy azt tervezték. Mégcsak nem is egy autóbaleset lett a vesztük, hanem egy rohadt robbantás. Abba haltak bele, hogy valaki kinevezte magát istennek és végzett velük. Felrobbantotta őket. A szüleimet és még megannyi orvost, nővért, ápolót és beteget. Olyanokat, akiket ismertem. Olyan embereket mészároltak le, akik vigyáztak rám, amikor a kórházban vártam anyáékra. Olyanokat, akik az életüket mások gyógyítására tették fel. Szóval Flynn, lehet, hogy nem tudok majd soha tovább lépni.
-Tudom-nyel hatalmasat a szemembe nézve.-Tudom, te is tudod, hogy mennyire jól tisztában vagyok ezzel. De nem kell egyedül gyászolnod Daeny. Egy szóval sem mondtam, hogy ma ki kell menned vigyorogva és buliznod kell. Azt mondtam, hogy muszáj lesz kimozdulnod, mert azzal, hogy egyedül kuporogsz a szobádban, csak jobban kikészülsz. Mi is gyászolunk. Sőt, azok is gyászolnak, akik gyertyákat gyújtottak a kórház romjainál. Azt szeretném, ha nem cipelnéd egyedül ezt a borzalmas terhet és innen át is vezetném a negyedik dologra, amiért idejöttem ma-nyúl a zsebébe és előhúz egy papírt.
-Ez micsoda?-Kérdezem, amikor a kezembe adja.
-A szüleid kérése. Anyukádék és az enyémek is írtak egy végrendeletet még, amikor fitalabbak voltak, csak sajnos most az övékére kerül sor-remeg meg a hangja és a szemeit is ellepik a könnyek.-Anyáék azt mondták, hogy úgy rendezed be a vendégszobát, ahogy csak akarod, de az én szobámban is aludhatsz majd. Amelyik neked jobb. Nem kell azonnal költöznöd, de csak egy szavadba kerül és mind jövünk segíteni, átvinni a cuccaidat-magyarázza, miután átfutottam a sorokat.
A kezem remegni kezd, a torkomban gombóc nő és megint folyni kezdenek a könnyeim. Anya és apa kérése. Ők szeretnék így.
-Daeny, ha nem akarod, akkor azt is...
-Nem tudom, hogy mit szeretnék-nézek fel rá félbeszakítva őt, hevesen rázva a fejem.-Itthon kint vannak a képek. Minden nap nézhetem őket, mivel már csak az maradt belőlük. Ugyanakkor néha pontosan emiatt azt is érzem, hogy fojtogatnak és legszívesebben porig égetném a házat. A józanabbik énem pontosan tudja, hogy igazad van és ki kéne mozdulnom, mert nem kell egyedül megküzdenem ezzel. Tudja, hogy nem süllyedhetek bele ebbe, mert különben sosem lesz boldog életem, de még csak négy nap telt el. És ebben a néhány napban az az énem vette át az irányítást, amelyik a sötétben áll és retteg. Retteg, hogyha kimegyek azon az ajtón és megpróbálom folytatni az életem egy olyan világban, amiben anya és apa nincsenek, akkor csalódni fognak bennem, amiért ilyen könnyen megy ez nekem. Amiért nem gyászolom meg őket. Pedig minden egyes nap gondolok rájuk. Eszembe jut, hogy anyával mennyit beszéltünk arról, hogy vajon milyen lesz a szalagavatóm. Vagy, hogy apával mennyiszer kaptunk össze azon, hogy túlféltett és ebből, hogy Hardynnak mennyire igaza volt abban, hogy milyen hamar hiányozni fog ez. Aztán eszembe jut az is, amikor azt beszéltük, hogy majd az összes felvételis elbeszélgetésre elkísérnek és eltöltünk majd pár napot a városokban. Meg az, hogy mennyire ragaszkodtak ahhoz, hogy én jó lennék a Julliardra, pedig szerintem kevés vagyok oda. Félek, hogyha elkezdek tovább lépni és elhagyom ezt a házat, akkor ők csalódnak bennem és azt hiszik, hogy nem szerettem őket eléggé, tudod?
-Daeny-csúszik közelebb és a könnyektől elázott arcom a két kezébe veszi-, anyukád és apukád nem csak ebben a házban van veled. Ők mindenhova elkísérnek, mert baromira szerettek téged és te is őket. Szerinted mit szeretnének jobban? Hogy a lányuk egyedül szenvedjen a szobájában, éheztesse ki magát és hagyja, hogy a vízhiány kiszárítsa, vagy azt, hogy kimozduljon és megint olyan boldog lány legyen, mint volt? Nem fog egyik napról a másikra menni, hiszen egyelőre túl friss a dolog. Nekem sem megy egyik napról a másikra. Van, hogy csal ülök a szobámban és hiába kapom meg az anyagokat, amiket csak be kéne másolnom, nem megy. Csak meredek a lapokra és eszembe jutnak ők. De tudod, hogy mi van?-Kérdezi, én pedig megrázom a fejem.-Amíg emlékezünk rájuk és mégis tovább tudjuk élni az életünket, addig ők is boldogok lesznek és itt lesznek velünk. Éppen ezért szeretném, ha meggondolnád ezt a költözést és azon is elgondolkoznák, hogy jövőhéten esetleg velem gyere Bostonba a hétvégére. Szerintem a figyelem elterelés és a levegőváltozás jót tenne neked-szorítja össze az állkapcsát, ahogy küzd a saját gyászával és érzelmeivel.-Megbeszélem anyáékkal, vagy, ha kell, akkor az igazgatóddal, hogy a tovább tanulás miatt eljöhess velem. Körbenézünk a városban, bemutatlak az ottani barátaimnak és kicsit kiszakadunk ebből. Persze mindent úgy, ahogy te szeretnél.
-Egy feltétellel Flynn Hayes-nézek a szemeibe szipogva.
-Mi a feltételed?
-Anya és apa minden vágya az volt, hogy megpróbáljam a felvételit a Julliardra és boldog legyek, de mint mondtam, én kevésnek tartottam magam oda. Most, ők nincsenek és én eleget akarok tenni az ő kérésüknek. Szóval íme a feltételem: elmegyek veled Bostonba és beadom a jelentkezésem majd a Harvardra, ahogy azt terveztem, de cserébe, te eljössz velem a Julliard meghallgatására októberben.
-Ez nem is kérdés-vágja rá és az ajkai halvány mosolyra görbülnek.-Még szép, hogy elmegyek-ad puszit a homlokomra, majd magához ölel, én pedig újra hozzábújok.
-Flynn-motyogom a mellkasába magam elé meredve.
-Igen?-Simogatja a hátam finoman, amitől nekem felmelegedik a testem, ami a robbantás óta fázik.
-Szerinted büszkék rám? És tudták, hogy mennyire szeretem őket?
-Persze, hogy büszkék Pöttöm. És pontosan tudták, hogy mennyire szereted őket-bólogat, majd a tálcához nyúl.-De megegyeztünk. Kérlek, hogy mostmár egyél és igyál egy kicsit-ad még egy puszit a fejem búbjára, majd az ölembe rakja a tálcát, én pedig felülök.
Mindig betartom azt, amit ígérek, így elkezdem felvágni a húst és engem is meglep, hogy mennyire jól esik, amint az bejut a szervezetembe. Tényleg éhes voltam, csak valószínűleg a depresszió miatt ezt nem érzékeltem. Felnézek a fiúra, aki folyamatosan engem néz és furcsa mód mosoly szökik az ajkaimra.
-Köszönöm, hogy ma is eljöttél-mondom halkan és egy tincset a homlokából hátrasimítok.
-Mindig itt vagyok neked Daeny, tudod jól. Olyan vagy, mintha a húgom lennél-mosolyodik el ő is, nekem pedig a testem belül is felmelegszik.
Flynn a legjobb fogadott báty, akit kívánhatnék.