Hater {+18} (✔️)

✿*:･ﾟ3ﾟ･:*✿

Deanerys:
-Ébresztő Kicsim-suttogja apa reggel, ahogy keltegetni kezd.-Anya megcsinálta a kávéd már és a lehető legtovább hagytunk aludni.
Imádom, amikor apa, vagy anya keltenek reggel. Kicsi korom óta így van, csak akkor kelek az ébresztőmre, amikor ők hajnali műszakosak és muszáj beállítanom azt. Régen még azt is végighallgattam minden keltésnél, hogy mennyire okos, ügyes, szép, csinos és tehetséges vagyok. Egyik osztálytársamat sem keltették hasonlóan, mégis nagyobb önbizalmuk volt, mint nekem valaha. Anno majdnem minden reggel így ébresztettek, mégis csak most kezdem elfogadni magam úgy, ahogy vagyok és a nyár alatt kezdtem elhinni magamról, hogy tényleg szép és csinos vagyok.
-Fenn vagyok-suttogom mosolyogva, amikor apa puszit lehel a homlokomra, majd lassan nyitogatni kezdem a szemem.
-Jó reggelt-mosolyodik el ő is, aztán az ablakomhoz sétál és óvatosan felhúzza a redőnyöm.-Korábban jöttél tegnap, valami baj volt?
-Felkeltettelek?-Ülök fel, s kezd elönteni a bűntudat.
-Nem-rázza meg a fejét, majd leül mellém.-Csak pont azelőtt mentem le inni pár korty vízet, mert nem tudtam aludni és hallottam, hogy mikor visszafeküdtem, akkor jöttél meg.
-Nos igen-sütöm le a szemeimet és az alsó ajkamba harapok.
-Mi történt?-Próbál a szemembe nézni előrehajolva.
-Ott volt Faye és Francescával röhögcsélt kábé végig. Kibuktam és jobbnak láttam inkább eljönni, úgyhogy Hardyn hazakísért-húzom el a számat, s egy picit görbítek a dolgon.
Apának nem kell tudnia, hogy meztelenül akartam fürdeni a fél iskola előtt és Hardynnal is összepattantam, mert nem akartam, hogy hazakísérjen. Ennyi éppen elég. Hagy higgye, hogy Hardyn rohadt jófej volt és én is minden hülyeség nélkül jöttem el onnan. Alapvetően nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel és szinte mindent elmondok nekik, de vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudnak. Mint például, hogy a lányuk majdnem pucér fürdőzést indítványozott a legjobb barátja házában.
-Kicsim, nem gondolod, hogy beszélned kéne vele?
-Apa, évek óta nem beszéltünk-fordulok felé oldalra biccentett fejjel.-Ráadásul anno Faye küldött el, nem hiszem, hogy az én feladatom lenne odamenni hozzá-veszek nagy levegőt, mert a mellkasomba fájdalom nyilal és tudom jól, hogy az mihez vezethet.
Mai napig tisztán cseng a fejemben a beszélgetés, arról a napról, mikor megakadályoztam, hogy hülyeséget csináljon. Nehéz elfelejteni a szavakat, amiket hozzám vágott.
-Nem volt jogod beleszólni abba, hogy mit tegyek-kiabálta megtörten és a szemében könnyek csillogtak.
-Bocs, hogy nem tudtam végignézni, ahogy a legjobb barátnőm eldobja az életét ahelyett, hogy segítséget kér.
Én is kiabáltam, de nekem már réges rég folytak a könnyeim akkor.
-Ja persze, ez is arról szól, hogy neked nem tetszik a dolog. Rohadt önző vagy Daenerys!
Ez volt az a pont, amikor a fájdalmam haragba csapott át és csak ömleni kezdtek a szavak belőlem.
-Én vagyok önző? Én? Komolyan Faye? Ezt gondold át még egyszer, rendben? Csakmert te vagy az, aki eldobott volna mindent és csak egy levelet hagyott volna, hogy könnyebb legyen a saját élete. Eszedbe se jutottak a szüleid, az öcséd, Flynnék, vagy én! Meg sem fordult a fejedben, hogy nekik milyen fájdalmat kéne átélnie az elvesztéseddel, csakis az érdekelt, hogy neked jó legyen! Szóval Faye, gondold meg, hogy kit hívsz önzőnek, mert rohadt igazságtalan vagy most, csak azért mert megmentettelek egy végzetes hibától!
Nem pont azt a hatást értem el, amit terveztem, ugyanis Faye könnyei ömleni kezdtek, s mikor ismét a szemembe nézett, azt mondta:
-Menj innen.
Olyan ridegen ejtette ki a szavakat, hogy bennem meg is fagyott a vér. Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta és éppen ezért, mozdulni sem tudtam.
-Menj innem Daeny és ne gyere vissza-sziszegte az ajtó felé mutatva, nekem pedig a szívem sok kis darabra tört, ahogy ott hagytam a legjobb barátnőm.
Azt motyogtam magam elé, hogy beteg és nem ura önmagának, meg, hogy nagyon szomorú és reménytvesztett, de ettőlmég nekem nem fájt kevésbé. Elvesztettem valakit, akit a testvéremként szerettem. Életemben először nem egy pasi törte össze a szívem, hanem Faye, akivel fogadalmat tettünk, hogy mindig ott leszünk egymásnak, mindegy, hogy mekkora a baj.
-Pont ezért próbálhatnád meg-szakít ki az emlékképekből apa hangja, én pedig felkapom a fejem.
-Ezt meg hogy érted?
-Nem beszéltek, tehát nincs mit veszítened.
Na igen, ezek a felnőttektől jól ismert mondatok egyike. "Nincs mit veszítened". "Nem történik semmi, ha nem úgy lesz". "Ne érdekeljen, hogy mit mondanak mások". Ezek mindig jól hangzanak a szájukból és annyira egyszerűnek is tűnnek a dolgok tőlük. Talán még igazak is valamilyen szinten, de messze nem olyan szimpla soha, semmi, mint ahogy azt ők gondolják. Nem vagyok az a típus, aki nagyon sajnáltatja magát, mert pontosan tudom, hogy sokkal nagyobb gondok vannak az életben, mint az én tinidrámám. De lássuk be, hogy mindenkinek a saját problémáját a legnehezebb megoldani és az fáj a legjobban. Lehet, hogy tényleg nincs mit veszítenem ezzel, elméletben ez szépen is cseng, de gyakorlatban van mit veszítenem. Például a jó kedvem, a nagy nehezen összeforrt szívem és a halovány reményt, hogy talán egy nap még lehetünk jóban. Ha nem tudom, hogy mi van, az azt jelenti, hogy megvan az esély rá. Meglehet, hogy azért nem merek odaállni, mert félek a válaszától. Sőt, egy részem pontosan tudja, hogy erről van szó és az csak kifogás, hogy elhajtott engem, mégis ezzel érvelek most.
-Mint mondtam, ő küldött el engem és pontosan ezért, nem hiszem, hogy nekem kéne odamenni bocsánatot kérni, amiért nem hagytam, hogy öngyilkos legyen.
-Igen, ez tény-bólogat apa az állát piszkálva.-Ugyanakkor belegondoltál abba, hogy ő is arra vár, hogy odamenj hozzá, mert ő fél?
-Ugyan mitől félne?-Vonom össze a szemöldököm értetlenül.
-Talán attól, hogy a legjobb barátnője, akivel csúnyán összeveszett, utálja, mert szó szerint elhajtotta?
Megint lesütöm a tekintetem, egyenesen a takarómra és rágcsálni kezdem a számat. Ebbe bele sem gondoltam még. Faye nem volt soha az a típus, aki nagyon parázott volna attól, hogy én hogyan reagálok valamire, amit mond. Bátran állt mindig oda és kért bocsánatot, ha hibázott, vagy összevesztünk és hihetetlenül könnyen mesélt bármiről nekem. Azonban a depresszió egy komoly gond, ami valószínűleg megváltoztatta valamennyire őt. Nem is beszélve az utána történt sok kezelésről. Apa mindig igyekszik mind a két oldalt látni és ezzel rengeteget segít nekem. Most sincs másképp. Ezzel egy kicsit más szemszögből látom a dolgokat és a rossz kedvem is elűzi.
-Valamelyik nap összeszedem a bátorságom és beszélek vele-veszek nagy levegőt és bólintok egyet biztosításképp.
-Ez a beszéd-mosolyodik el apa, majd újabb puszit nyom a homlokomra.-Na kezdj el készülni, mert anya szétrúgja a seggünket, amiért teadélutánt tartunk-áll fel mosolyogva, s ettől az én ajkaim is felfelé görbülnek.
-Apa-szólok utána, amikor már az ajtóban van, ő pedig azonnal visszafordul felém.-Köszönöm-biccentek hálásan, mire ő boldogan kacsint egyet és lemegy.
Eddig is tudtam, de napról-napra biztosabb vagyok abban, hogy nekem vannak a legjobb szüleim.
-Azért jó volt a buli?-Kérdezi anya már a kocsiban ülve, úton a kórház felé.
Minden reggel, amikor együtt tudunk menni, akkor ők elmennek a kórházhoz, én pedig elsétálok onnan a suliig, mivel sikerült kiharcolnom hogy azt a pár sarkot hagy tegyem meg egyedül. Nem volt egyszerű, de határozottan megérte a dolog.
-Igen, ettől függetlenül nagyon-bólogatok, miután anyának is elmeséltem a Faye-es dolgot.-Jared megint remek bulit csinált. Hangulatos volt. Mi kimentünk a tűzhöz a kertbe. Csak aztán megjelent Hardyn-morgom a szememet forgatva, de azonnal kapom is érte a szúrós tekinteteket.-Sajnálom, de nem tudom megszeretni, ezt már elmondtam, nem is egyszer. A vacsorán kifejezetten jól viselkedtünk, de mivel nem bírjuk egymást, ezért nem várhatjátok el tőlem. És apa, megkérhetlek, hogy többet ne kérd meg Hardynt, hogy vigyázzon rám egy bulin, amikor mind tudjuk, hogy az egyikünknek sem jó?-Nézek rá a visszapillantóból, mire ő elhúzza a száját.
-Daeny, tudod, hogy csak ag...
-Tudom apa, komolyan-szakítom félbe és előre nyúlok, majd megfogom a szabad kezét, ami a karfán pihen.-De Jaredhez mentem, nem idegenek közé és Hardyn sem repes az örömtől, hogy kísérgetnie kell, meg engem lesni. A tetejében Jared magától és jobban vigyáz rám, érted?
-Jól van-sóhajt hatalmasat-, többet nem kérem meg Hardynt, hogy figyeljen rád.
-Köszönöm-biccentek, s hagyom az ajkaimra szökni a diadalittas mosolyt.-Mikor végeztek ma amúgy?
-Este hat körül-húzza el a száját anya.-Úgyhogy edzés után nyugodtan rendelj magadnak pizzát, ha nincs semmi, amit ennél, vagy nem akarsz hideget enni.
-Megoldom, ne aggódj-adok puszit a vállára előrébb kúszva.-Mindig megoldom.
-Ha nagyon nem tudnád, akkor tudod, hogy Lily-ék szívesen látnak.
-Igen, tudom-bólintok, majd az ablakon kezdek kinézni.
Kezdődik előről az egész és én ezt nagyon nem akarom. Megint jön a gyomorgörcs, meg a hajnalig tanulás, meg a sok stressz.
Gyűlölöm a gimit.
-Vigyázzatok magatokra, szeretlek titeket-adok puszit apának, aztán anyának, miután kiszálltunk a kocsiból a kórház parkolójában.
-Mi is téged-ölelgetnek meg szorosan, s mind a kettőjüktől kapok egy-egy jó nagy puszit.-Vigyázz magadra-koppint az orromra apa még mielőtt elindulnék, amitől kiszakad belőlem egy kis kacaj.
-Mindig-bólintok, aztán előszedem a fülesem és bedugva a fél fülem, elindulok a suli felé.
Még egyszer visszapillantok a szüleimre, akik kézenfogva sétálnak be a kórházba, amitől az én ajkaimra ismét mosoly görbül. Imádom, hogy ennyire szeretik egymást, ilyen sok év után is.