Hater {+18} (✔️)

✿*:･ﾟ27ﾟ･:*✿

Daenerys:
A kórház előtt állok. Rengeteg ember vesz körül, köztük riporterek és operatőrök, meg egyszerű emberek. Elhaladnak mellettem és minél közelebb mennek a bejárathoz. Elkezdek nyújtózkodni, hogy látok-e ismerős arcot és akkor kiszúrom a szüleimet. Mosolyogva, egymás kezét fogva sétálnak be az épületbe.
-Anya!-kiáltok utánuk, de egyikük sem reagál.-Apa!-próbálkozom újra, azonban még mindig semmi.
A tömeg gyűlik körülöttem, miközben én ugrálva igyekszem magamra vonni a figyelmüket.
Nem mehetnek be. Nem, mert fel fog robbanni az épület. Nem tudom, hogy honnan tudom, de egyszerűen tudom. Bajuk fog esni, el fogom veszíteni őket.
-Rengetegen összegyűltek, hogy első kézből értesüljenek az arab nagykövet állapotáról a műtét után-kezd el beszélni az egyik riporter a kamerának.-Sajnos mindenki nem mehet be, hogy láthassa a műtétet, ez csak pár embernek adatott meg, de így is sok érdeklődő van, akik hallani akarják a híreket, amint végeztek vele bent. A műtétet a Heart házaspár hajtja végre, akik Miami legjobb orvosai közé vannak sorolva. A nagykövet kifejezetten őket kérte, hogy segítsenek rajta, ami hatalmas megtiszteltetésnek számít.
Csak beszél és beszél, mintha sosem akarná abbahagyni és egyre hangosabbnak tűnik. Kiemel minden kis részletet és néha baromi nagy hülyeségeket mond, csakhogy kitöltse az időt. A lábaim remegnek, ahogy figyelem a rengeteg ismerős arcot, ami befelé tart. Bentről, mintha ketyegés hallatszana, de ez senkinek nem tűnik fel. Egyre csak gyengülök és a fejem elkezd fájni. Nem hagyhatom, hogy bemenjenek. Ki kell hozni onnan mindenkit, bent veszély van.
-Hé!-kiáltom el magam a tömegnek, de senki nem reagál, mintha csak egy hangszigetelő burokba lennék bezárva.-Hahó! El kell tűnnünk innen! Hallják? Fel fog robbanni, valaki hívja a 911-et. Ki kell hoznunk az embereket!
Hiába kiabálok, senki nem figyel rám és bár kutatok a zsebemben a mobilomért, de az teljesen üres.
-Valaki, kérem-remeg meg a hangom, ahogy a könnyek beszöknek a szemembe.-Kérem, ne csinálják ezt. Segítsenek.
-Ne parázz, ez a szüleidnek semmiség-szólal meg egy ismerős hang.
Azonnal felkapom a fejem, s szembe találom magam Hardyn magabiztos mosolyával.
-Mit keresel itt?-kérdezem halkan, az arcát fürkészve.
-Megyek, megnézem a műtétet. A szüleid azt mondták, hogy segítenek elhelyezkedni és bejuttatnak ilyenekre, ha van kedvem, nem emlékszel?
-Hardyn, nem mehetsz be-kezdem a fejemet rázva.-El kell tűnnöd innen, a kórház fel fog robbanni. Egyszerűen tudom, nem hagyhatom, hogy bem..
-Higgadj le, hercegnő-húzza ki a kezét az enyémből, amiről nem is tudom, hogy mikor került hozzám, de az biztos, hogy azt szorongattam eddig.-Ha nem bírod a műtéteket, nincs baj-simítja meg az arcom finoman.-Várj meg itt kint minket, aztán elmegyünk valahova kikapcsolni, szeretlek-ad puszit a homlokomra, aztán elindul az épület felé.
Úton arra látom, ahogy a barátaim és a keresztszüleim csatlakoznak hozzá.
Minden egyes szerettem bent van.
Erőt veszek magamon és megpróbálok utánuk futni, hogy megállítsam őket, de nem tudok mozdulni. A lábaimon mintha mázsás súlyok lennének, s amikor lenézek, látom, hogy a földhöz rögzített láncokat érzem ilyen nehéznek. Kiabálok és küzdök, hogy eljussak hozzájuk és kihozzam onnan őket, de a tömeg elnyeli a hangom, a kamerák elvakítanak és a testem nem bír mozdulni. Az egyik ablakban kiszúrom a szeretteim, amikor a kamerák egy pillanatra leállnak. Mindannyian mosolyogva intenek nekem, majd elfordulnak és elindulnak gondolom a műtő felé.
-Kérem-hagyja el a számat kétségbeesetten, s ahogy teljesen elgyengülök, térdre esem.
És aztán...hatalmas robbanás hasít a levegőbe. A kórház egy része összedől, az emberek visítoznak és zokognak, de amikor felnézek, a tekintetem találkozik egy ápolónőével. Azzal, aki annyit segített a háziban, amikor kicsiként néha a kórházban kellett várnom egy váratlan hívás miatt. Mindig olyan kedves volt velem és segítőkész. Úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lennék, pedig tudom, hogy otthon három csemete várta mindig és a csodálatos férje, akit annyira szeretett.
Most a földön fekszik. A teste véres, az arca egy része megégett és nehezen lélegzik, de nem szakítja meg a szemkontaktust velem.
-Nem tettél semmit-suttogja rekedtesen, s a következő pillanatban, a kórház egy része leomlik és őt betemetik a romok.
Zokogva, levegőért kapkodva ülök fel az ágyamban. Valaki kiabál, de csak akkor fogom fel, hogy én vagyok az, amikor Hardyn szorosan magához ölel.
-Hé, hé, hé, semmi baj-suttogja a fejem a mellkasára húzva.-Itt vagyok, semmi baj.
A testem izzadt, a pulzusom az egekben és mindenem remeg, miközben Hardyn karjába kapaszkodom. Nem tudok lehiggadni, képtelen vagyok rá, túl élénk minden és összefolyik a valósággal.
Mi van, ha ez is álom? Ha álom van az álomban?
Elkezdem lapogatni Hardyn testét, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez már a valóság, amitől Hardyn csak szorosabban ölel.
-Itt vagyok, kicsim, nyugodj meg. Itt vagyok. Hercegnőm, nyugalom, ébren vagy. Csak egy rossz álom volt, semmi baj.
A szoba ajtaja kivágódik és a következő pillanatban felcsendül Lily hangja:
-Mi történt? Mi a baj?
-Rémálma volt-válaszolja a barátom a hátamat simogatva.
Úgy ölel, mintha soha nem akarna elengedni. Mintha képes lenne mindentől megvédeni, még egy robbanástól is, ami lássuk be, lehetetlen. Én viszont úgy csimpaszkodom belé, mint aki elhiszi, hogy Hardyn még erre is képes.
-Ez...ez...ne...nem az...v...volt-suttogom nagy nehezen, de a zokogástól alig tudom kinyögni, mert a hangom folyamatosan elcsuklik és azt érzem, hogy nem kapok levegőt.
-Kincsem-hallom meg Joe hangját is és a lépteit felém, de képtelen vagyok ránézni.
Nem csak azért, mert sötét van, hanem mert a könnyektől csak foltokat látok, az emberek és dolgok teljesen összefolynak és homályosak. Arról nem is beszélve, hogy úgy érzem, hogy nem jut oxigén a tüdőmbe.
-Ne...nem...nem...kapok...-próbálom jelezni, hogy meg fogok fulladni, ha így folytatom, de Hardyn azonnal kapcsol és finoman eltol.
-Nézz a szemembe!-utasít gyöngéd hangon.-Gyerünk, hercegnő, nézz a szemembe!
Nagy nehezen teljesítem a kérését, bár látni továbbra sem látok sokat.
Hardyn óvatosan letörli a könnyeim, aztán megint megszólal:
-Nagyon jó. Segítek lélegezni, de ahhoz koncentrálnod kell rám, rendben?
Szóra nyitom az ajkaim, de azokon nem jön ki hang, így csak bólintok egyet, s a csuklójára fonom az ujjaim, hogy véletlenül se engedjen el.
-Oké, orron be-teszi, amit mond lassan-és szájon ki-fújja ki a levegőt ugyanabban a tempóban, én pedig igyekszem követni.-Nagyon jó, gyere még egyszer-ismétli meg, s én engedelmeskedem neki.
Hardyn olyan lassan teszi meg újra és újra, hogy attól kezdek félni, hogy esetleg rosszul lesz, de nem adja fel. Egészen addig csinálja velem, amíg végül én ismét normális tempóban nem lélegzem és le nem nyugszom annyira, hogy megint hozzá tudjak bújni. Amikor ez megtörténik, megint körém fonja a karjait.
-Hoztok neki valami nyugtató teát?-kérdezi a szüleitől, akiknek bár a reakcióját nem hallom és nem is látom, de pontosan tudom, hogy mi.
-Ne haragudj, hogy felébresztettelek-kezdem rekedtesen, s alig ismerek rá a saját hangomra. Annyira távolian hat és gyenge.-Annyira sajnálom, nem akartam, én...
-Shhh-szakít félbe finoman-, nincs miért bocsánatot kérned. Rémálmod volt, nem voltál ura magadnak. És amúgyis-nyúl az állam alá és maga felé fordítja az arcom-, te bármikor hívnál, hogy szükséged van rám, én ott lennék. Minden szó nélkül. Gondolkozás nélkül. Ez csak egy rossz álom volt, nem komoly baj.
-Nem csak egy álom volt-rázom meg a fejem, s a hangom megint megremeg.
-Mi volt?-csúszik a háttámlához, engem az ölébe húzva és betakarja magunkat.
-A fikció összefolyt a valósággal-remeg meg az alsó ajkam, de már fele annyira sem tiszták a képek, mint eddig.-Ott voltam a kórháznál. Rengetegen voltak még ott körülöttem. Anya és apa az arab nagykövetet műtötték, ahogy az valójában is volt. Ha jól emlékszem próbáltam megállítani a dolgokat, de...senki nem hallott. Aztán megjelentél te is és bementél velük-csuklik el a hangom.-Te is, anyukádék is, Flynn és Jared, meg Faye is. Bementetek a kórházba, hiába mondtam, hogy ne tegyétek. Még integettetek az ablakból, aztán...aztán, amikor elléptetek onnan, az egész épület felrobbant. Pont úgy, ahogy az tényleg történt és...és majdnem az egész kórház összeomlott, miközben ti bent voltatok. Nem tudtalak megmenteni titeket, én elveszítettelek benneteket. Mindenkit...mindenkit el...
-Lélegezz!-emlékeztet gyöngéd, mégis parancsoló hangon.-Engem nem fogsz elveszíteni, hallod? Anyukádékat nem tudom visszahozni-remeg meg a hangja-, de azt megígérhetem, hogy én itt maradok. Nem megyek sehova. Akkor sem, ha hirtelen hévből elzavarsz, hacsak nem komolyam gondolod. Vagy nem látom úgy, hogy jobb, ha adok neked egy kis teret, de egyébként nem megyek sehova-ismétli.-Délután sem mentem, emlékszel? Amikor kiborultál. Ott maradtam, pedig elküldtél, de tudtam, hogy az nem lesz jó, ha elmegyek. Itt maradok melletted, kicsi - kezdi el puszilgatni a fejem búbját, én pedig lehunyom a szemem.
Még mindig kapaszkodom belé, de már nem úgy, mint egy megszállott. Már nem kell tartani attól, hogy esetleg a kezem nyomot hagy a testén a szorítástól, mert a görcs szépen lassan kezd kioldódni. Nem vagyok jól és messze nem nyugodtam le, de már jobb, mint amikor felkeltem. Magamba szippantom az illatát, engedem, hogy a teste felmelegítsen és hagyom, hogy a szavai megnyugtassanak. El akarom hinni, hogy tényleg nem fogom elveszíteni és hogy az élet sem szánja másképp a dolgokat. Hiszem, hogy Hardyn mellettem marad és most még kétségbeesettebben kapaszkodom ebbe a gondolatba. Szükségem van rá, hogy ne vesszek el a sötétben. Szükségem van a szeretetére és arra, hogy szerethessem. És hiszem, hogy Hardyn nem fog cserbenhagyni ebben.