our dirty secret ~ jikook | ✔

09

- Akkor majd holnap találkozunk – köszöntem el mosolyogva Diától, miután bezártuk a J&K üzletet. Kolléganőm balra, én pedig jobbra indultam meg a szokásos buszmegálló felé, miközben fülhallgatóm után kezdtem kutakodni.

Azt hiszem kezdem megszokni a korán kelést és a hamarabb elalvást. Általában mire hazaérek hulla vagyok, szóval fürdésen és vacsorán kívül az ágyban szoktam azonnal kikötni. Azért ez a napi tizenkét óra rendesen le szokott fárasztani, főleg, ha problémás vásárlók is megtalálnak. Anya sokszor rátesz egy lapáttal a kimerültségemre, mostanában viszont csak pár szót váltunk naponta. Ő nem hagyja el a szobáját, nekem pedig nincsen energiám bemenni hozzá, szóval, ha ő kijön, akkor beszélünk, ha nem, akkor csak beköszönök neki és ennyi. Aggasztani persze, hogy aggaszt, de belefáradtam már abba, hogy csak én erőlködjek. Anya az elmúlt években alig nyitott felém, ehhez viszont egyedül kevés vagyok. Ha ő ennyire passzív, akkor én a csillagokat is lehozhatnám az égről, azzal sem érnék el semmit sem.

Mivel sikeresen belemerültem a gondolataimba, ezért egy megállóval tovább sétáltam. Elmúlt már hét óra, de szerencsére a város fényei miatt nem volt teljes sötétség az utcákon. Nem szeretek egyedül sétálni, mert általában ilyenkor az összes horrorfilm eszembe jut, aztán beparázok és mindent is beképzelek. Mint mindig, most is fülhallgatóval hallgattam zenét, miközben a kivilágított üzletek kirakatait nézegettem. Volt amelyik neonfényekben, volt amelyik pasztel színekben pompázott. Egy halkabb sikítás elhagyhatta a számat, amikor valaki megragadta a csuklómat és berántott az egyik mellékutcába, ami mellett pont elhaladtam. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem, csak akkor eszméltem fel, amikor hátam egy téglafalnak csapódott. Egy csapzott kinézetű férfivel találtam szemben magamat, aki egy bicskát szorongatott a jobb kezében. Szemeim hatalmasra tágultak, levegőt sem mertem venni, ugyanis a férfi vicsorítva méregetett, miközben egyre közelebb lépdelt hozzám. Olyan hirtelen és erősen rántott be a sötét kisutcába, hogy a fülhallgatómat is kitépte a fülemből, tehát kristály tisztán hallottam heves és agresszív zihálást.

- Add ide az összes pénzed! – förmedt rám rekedtes hanggal, miközben még egy lépést tett felém. – Most azonnal add ide a kurva pénzedet!

- Nincs... nincs nálam sok – dadogtam, de természetesen a táskámért nyúltam, hogy előkotorjam a pénztárcámat, amiben szerintem 735* won sem lehetett már.

- Ne hazudj nekem! – mondta zaklatottan, miközben folyton a főútra pillantott. – Tudom, hogy hol dolgozol, többször is láttalak már oda bemenni és onnan kijönni!

- Ez a második napom, nem kaptam még fizetést – motyogtam, majd átnyújtottam neki a pénztárcámat, ami majdnem üres volt.

Az ápolatlan, kellemetlen szagú férfi ránézett a pénztárcámra, majd összevont szemöldökökkel fel rám, utána ismét le a pénztárcámra, ezután viszont nemes egyszerűséggel gyomorszájon ütött. Ennek következtében összerogytam, mert egyrészt nem számítottam határozott mozdulatára, másrészt pedig elég erőset ütött. Szemeim hatalmasra tágultak, miközben megpróbáltam felegyenesedni. Ez volt az a pillanat, amikor realizálódott bennem, hogy milyen elcseszett, filmbe illő jelenetbe csöppentem a második munkanapomon. A férfi megragadta a torkomat és úgy egyenesített ki. Kapálózni kezdtem, azon voltam, hogy valahogyan legyűrjem és elrohanjak innen, mert kissé aggasztott, miszerint kés is van nála. De a csávó nem akart enyhíteni a szorításán, sőt, egyre erősebben markolta a torkomat.

- Tényleg... tényleg nincs nálam több pénz – nyöszörögtem, miközben folyamatosan próbálkoztam kiszabadulni vastag ujjai közül. – Kérem, engedjen el!

- Hogy a faszban lehetsz szegény, ha ilyen helyen dolgozol? – kiáltotta el magát, majd idegesen beleütött a fejem mellett a téglafalba. – Bazdmeg! Bazdmeg! Bazdmeg!