✪ 1. [ ᴇ́ʙʀᴇᴅᴇ́s ] ✪

4.1K 102 0
                                    

Ismeretlen gépek zúgása és csipogása hallotszott körülöttem.
Ijesztő volt és nyugtalanító.
Mindenem fájt, zsongott a fejem, a testem, mint egy súlyos ólomgolyó, úgy terült el az ismeretlen helyen.
A bal kezemen melegséget éreztem, ami tompítotani kezdte a hangos gépek zaját, amint jobban koncentrálni kezdtem az érzésre.
Megnyugtató volt, az ismeretlen meleg érintése, hosszú idő után újra simogató kezek értek a bőrömhöz. Percekig tűnődtem, kihez tartozhat egy ilyen nyugalmat árasztó kéz, amikor egy ajtó nyitódása szakította meg a gondolatmenetem és zökkentett ki a koncentrációmból. Lágy és szelíd női szavak visszhangoztak a helyiségben, ismerős volt, rettentően ismerős.

- Kérem, ki tudna fáradni néhány percre? Beszélni szeretnék önnel. - kérdezte az ismerős hang.

- Persze, azonnal megyek Doktornő! - válaszolt a kezemet fogó férfi, aki azonnal elengedte a kézfejem, majd a hangok megszűntek.

Mindkettejük hangját hallottam már valahol.
Pillanatokon belül, amint tisztulni kezdett a tudatom összeállt bennem a pontos kép a hollétemet illetően.
Néhány pillanat múlva összeállt a kép a fejemben, miután tisztulni kezdett a tudatom.
Kórházban feküdtem eszméletelnül, miközben gépekre voltam kötve.
Ellazítottam a testem és koncentrálni kezdtem a bennem keringő szérumra, ami segített az ébredésben. Az öngyógyulasnak köszönhetően pillanatokon belül felkeltettem a testem és az izmaim. Az erőm apránként tért vissza belém. A szoba vakító fehér falai és a felettem világító lámpák fénye bántották a szemeim. Nem maradtam sokáig egyedül, néhány perccel az ébredést követően egy ember lépett be a kórterembe. Messziről csak a körvonalait láttam, közelebb érve hozzám tisztább lett a kép és felismertem a férfit.
Steve Rogers, Amerika hős kapitánya.
Szemei az enyémeken állapodtak meg, ami a korábbiakhoz képest, most egyenesen visszanéztek rá. Kirohant a kórteremből, majd egy fehér köpenyes nővel tért vissza.

- Végre felébredtél Lizzie! -mondta mosolyogva és megkönnyebbülten doktornő.

Sarah mosolygott rám a könnyeivel küszködve, miközben alig hitte el amit lát.
Lassan felé emeltem az egyik kezem, majd azonnal megmarkolta a kézfejem és megkönnyebbülten a homlokához nyomta.

-Azt hittem elveszítelek! - buktak ki belőle a szavak.

A bennem lévő csövek meggátoltak a beszédben, ezért egy nyugtató pillantást vetettem a barátnőmre, hogy csillapodjanak az érzelmei.
Fél órán belül szabad voltam a gépek fogságából, újra magamtól lélegezhettem.
Sarah segítségével felültem az ágyon, hogy a rajtam lévő kórházi ruhát lecserélhessük.

- Örülök, hogy jobban van Miss Taylor. - lépett a kórterembe Steve.

- Köszönöm. - bólintottam hálásan kedves szavaira.

- Tudod Lizzie, ez a férfi el sem mozdult mellőled míg itt voltál. Minden nap bejött hozzád.- suttogta Sarah.

Steve halványan elmosolyodott, mire válaszul csak viszonoztam félénk gesztusát, amíg a barátnőm szavai el nem jutottak a tudatomig.

- Minden nap? Meddig voltam eszméletlen? - kérdeztem aggódással teli hangon.

- Lizzie..- küszködött magával Sarah, hogy megossza velem az információt.

- Sarah, kérlek!

Nagyot sóhajtva összenézett a kapitánnyal aki beleegyezően bólintott.

- Kicsivel több, mint három hétig..- hunyta le a szemeit Sarah-Annyira lehetetlennek tűnt, hogy felébredsz, az orvosok már lemondtak rólad, ekkor vettelek át.- szorította meg erősen a kézfejem.

"ᴀ ᴛᴇ́ʟ ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴊᴀ ᴋᴜ̈ʟᴅᴇᴛᴇ́s" (ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ.) / ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ / JAVÍTÁS ALATT  Where stories live. Discover now