"ᴀ ᴛᴇ́ʟ ᴋᴀᴛᴏɴᴀ́ᴊᴀ ᴋᴜ̈ʟᴅᴇᴛᴇ́s" (ʙᴜᴄᴋʏ ʙᴀʀɴᴇs ғғ.) / ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ / JAVÍTÁS ALATT

✪ 27. [ Ketten egyedül ] ✪

Meredten bámultam a monitoron vibráló apró kis fekete pontot, a másik két nő hangja és a gép halk zúgása is elhalványult amellett a fülsüketítően hangos sípolás mellett ami a fejemben zajlott mindezekkel egyidőben a hír hallatán.
Egy omladozó szakadék szélén álltam, ami másodpercekkel ezelőtt adta fel végleg a harcot alattam és egyenesen a sötét mélység felé zuhantam tehetetlenül.
Egy gyermek fejlődik bennem, egy olyan férfi gyermeke aki alig egy hónapja szűnt meg létezni a szemeim láttára, ugyanaz az ember most sem lehet itt velem, hogy mindezt megtudja.

Natasha gyengéd szorítása rántott vissza a vizsgáló ágyára, a körülöttem állók elcsendesedve várták, amíg összeszedem magam. Felírta a szükséges gyógyszereket és vitaminokat, amiket a legyengült szervezetem miatt kellettek.
Az visszaút felén Nat végül megtörte a köztünk beállt csendet, amiért hálásabb sem lehettem volna neki.

- Minden rendben Mary?

- Nem tudom.- válaszoltam nagyot sóhajtva.

- Hány hetes vagy pontosan?

- Négy.

- Mit fogsz-

- Nem tarthatom meg.- szakítottam félbe-Nem vagyok képes megtartani..- temettem arcomat a tenyereimbe.

Natasha felém eső keze az enyémre csúszott, nem kérdezett semmit, nem beszélt többet csak lassan levezette a háttamaradó kilométereket, miközben idősebb nővérként viselkedve támogatott és vigyázott rám.

Mindenkivel elkerültem a szemkontaktust és azonnal az emeleti szobába siettem. Élettelen tárgyként zuhantam a jéghideg paplanok közé, ami hidegzuhanyként hűtötte felhevült bőrömet ahol csak hozzáért.
Egy kellemetlen kopogás zengett végig a szobán néhány pillanattal később.

- Bárki is vagy, menj el!- válaszoltam összeszedve a maradék hangom.

- Mary, történt valami?- hangzott kívülről a Kapitány aggódó hangja az ajtó túloldalán.

- Csak hagyj..- nyöszörögtem.

- Elizabeth.

Fájdalmas sóhajjal adtam meg magam a makacs férfi nyomásának. Tudtam, hogy ebből már nem tudok kimászni anélkül, hogy ne járjon a nyakamra. Szellemként csoszogtam el az ajtóig. Steve aggodalommal telt szemekkel nézett végig láthatóan összezuhant testemen.
Minden lépésem nehéz volt, mintha ólmot helyeztek volna a bokáimra.
Végig a földet bámulva ültem vissza az ágyra. Steve csak néhány lépést tett meg a szobában, égetően éreztem magamon a tekintetét ahogyan szemei vadul cikáznak rajtam.

- Mi van?- csattantam fel hirtelen, amivel még magamat is megleptem.

Steve a fejét rázva folytatta útját az ágyig. Leült és szótlanul maga elé bámult tovább fenntartva a feszült csendet közöttünk.
A megmaradt józan eszemmel gondoltam végig a korábbi tettem súlyát, amit már akkor megbántam, amint elhagyta a számát.

- Ne haragudj..- helyeztem apró tenyerem a térdére.

- Megértem. Lizbeth, mikor lettél ennyire sovány?- hatalmas keze szinte nehézség nélkül éppenhogy átérte a felkarom, amint rá helyezte a kézfejét.

- Amióta enni sem eszem normálisan, mert egyenesen a mosdóban landol.

A bővebb ruhák és pulóverek mindenki elől eltakarták egyre fogyatkozó testemet, el akartam kerülni a folytonos kérdezősködést és az egyre gyarapodó aggódó pillantásokat, egyedül akarok megbírkózni ezzel a mázsás súllyal, ami a lelkemet nyomja.