Vetkőzzetek!

Haladás

-          Szeretlek.

Nagy félelem öntött el, amint ez az egyszerű szó elhagyta a számat, hiszen közben nem láttam jól Jimin arcát a közelségünk miatt, így még megtippelni sem tudtam, milyen reakciót váltott ki belőle a szerelemi vallomásom. Hátrébb húzódva csak magam elé bámultam, miközben kizárólag a hallásomra igyekeztem koncentrálni, gyakorlatilag hagyva a tekintetemnek, hogy egy pontra fókuszálva elhomályosuljon, hátha meghallok egy kis neszt, ami bármit is elárul. Feszengve vettem tudomásul a síri csöndet, ami betöltötte a teret az elkövetkezendő másodpercekben, és bár a feszültség elég magasra hágott, mégis meglepő higgadtsággal voltam képes kezelni a helyzetet, hiszen tudtam, jó döntést hoztam. Itt volt az ideje kimondani. Kis túlzással ugyan, de végtelennek tűnt az idő, mire Jimin rám emelte a tekintetét, én pedig kétségbeesetten igyekeztem olvasni belőle.

-          Ezzel most nagyon megleptél. – bár a szavai nem voltak túl kecsegtetőek, a szemei mégis el voltak lágyulva, így nem igazán tudtam, mire gondoljak.

A hangjában valódi döbbentet fedeztem fel, és csupán meredten nézte az arcomat, egészen ritkán pislantva. Minél tovább éreztem ezt a szempárt magamon, a gyomrom annál inkább görcsbe rándult. Az idő mintha csigalassúsággal, mégis meglepően sebesen haladt. A valóságban azonban nem gondoltam kínosan soknak azt a számomra gondterhelt néhány másodpercet, amiből Jimin, az arcomat simogató keze szakított ki, melybe azonnal bele is simultam egy kis komfortot keresve benne. Ezzel egyidőben belenyugvón és szinte rémisztő higgadtsággal a szemeimet is lecsuktam, elkönyvelve magamban, hogy egyoldalúnak bizonyult a vallomásom. Mindössze néhány pillanatot tölthettem ebben a tudatban, míg fel nem csendült a mellettem fekvő önmagához képest eléggé bizonytalan hangja.

-          Nem szokásom ilyesmiről beszélni, Hoseok. – erre kipattantak a szemeim, és villámgyorsan igyekeztem olvasni az arcáról, remélve, hogy az akkor még leginkább semlegesnek tűnő kifejezés nem csap át ridegbe vagy dühösbe. – Egyáltalán nem szokásom. – ezen a ponton már igyekeztem volna közbeszólni, és biztosítani őt arról, hogy tisztában vagyok ezzel, és nem gond, ha nem most akarja elkezdeni. Már egy kósza hang ki is szökött a torkomból ennek érdekében, de nagy döbbenetemre csöndesen folytatta. – De én is téged. – az a halk mondatocska szokatlanul határozottan szelte át a rövidke távolságot köztünk, egy másodperc tört része alatt törölve ki az elmémből az összes kétségbeesésemben összeeszkábált kifogást a védelmemben, és akár egy kósza gondolat nélkül hagyott engem a meglepetéstől.

El sem mertem hinni, amit hallottam, az ámulatomban kikerekedett szempárom mellé pedig egy egyre szélesedő mosoly társult az arcomon, amíg a számat a Jiminére nem tapasztottam. A csókomban egy hatalmas vigyor rejtőzött el, és talán még néhány kósza örömkönnycsepp is képes lett volna a szemembe gyűlni, ha nem fegyelmezem magam.

Olyan érzésem volt, mintha az agyam nem merné feldolgozni a tényt, míg Jimin el nem indult haza, és én egyedül nem maradtam a gondolataimmal, hiszen abban a másodpercben, mikor ez megtörtént, mintha bomba robbant volna bennem, és én ismét, még erőteljesebben éltem át azt a friss emléket. Számtalan alkalommal álmodoztam már erről, és kissé le is mondtam addigra az eshetőségről, hogy valósággá válhat még, ahogy egyre inkább megismertem Jimin személyiségét. Ennek ellentmondva döbbentem rá arra, talán mégsem ismerem őt annyira, amennyire feltételeztem, hiszen újra és újra képes meglepni és fenekestül felfordítani a világomat.

Az elkövetkezendő napjaim furcsa elegyei voltak a feszültségnek és a rózsaszín felhős szerelem okozta kábulatnak. Reggelente az utóbbi uralkodott el rajtam, hiszen ott volt nekem az a mindössze néhány lopott perc Jiminnel, mielőtt elkezdődtek volna az órák. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy megalapozza a napomat. Azóta nem igazán volt merszem egy újabb szerelmi vallomáshoz, mivel látszott rajta, milyen feszengve erőltette ki magából, hogy hasonlóan érez, így nem szerettem volna nyilvános helyen ennyire kimozdítani a komfortzónájából. Ennek ellenére a puszta tény, hogy ez elhangzott, képes volt hosszútávon megemelni a hangulatomat, amire szükségem is volt, tekintve a padtársam lelki állapotát. Eunji az utóbbi napokban mindig egyedül érkezett, szó nélkül meredve maga elé, a szemei alatt pedig hatalmas, sötét karikák ékeskedtek. Egy rajzfilmben teljesen helytálló volna köré fekete aurát rajzolni ezen a ponton. Gyakorlatilag vigasztalhatatlan volt a szó abszolút értelmében, hiszen úgy kezelte a szituációt, mintha az őt felvidítani vágyók volnának ellene. Én teljesen megértem, hogy egyszerűbb ránk kivetítenie a haragját Jiho helyett, de nem bírtam elviselni a hallgatás-terápiát, amivel már napok óta megjutalmazott, így tettem egy utolsó próbálkozást a helyzet feloldására.