Vetkőzzetek!

Igazodás

Ébredésemkor Jimin egy az egyben úgy hevert mellettem, mint éjjel, a takaró egészen az alhasáig csusszant le, feltehetőleg a fészkelődésem miatt a hajnali órákban, így azt visszahúzva rá, egy boxer után nyúltam, hogy nyugodt szívvel kicsattoghassak a konyhába.

Ahogy a lépteim hallatszottak a teljesen néma lakásban, melyet egyedül a kintről beszűrődő, nyári zápor fürge koppanásai töltöttek meg hangokkal, úgy vigyorogtam egyre szélesebben, már az alsó ajkamba harapva próbáltam bent tartani a feltörő ujjongásomat, ahogy végleg tudatosultak bennem az előző éjszaka történtek. A konyhai bárpultra könyökölve fogtam a tenyereimbe az arcom, az ujjaimmal áttúrva a hajamat, végül pedig csak megtámaszkodva figyeltem a zuhogó, frissítő esőt a hatalmas ablakokon keresztül. Először csak az utca embereit figyeltem, akik rohanva próbáltak menekülni a hirtelen zuhany elől, de a gondolataim egész hamar átterelődtek az ágyamban alvóra, akinek gyorsan fel is tettem egy kávét.

Feketén issza. Minden áldott nap egy bödönnel termel be, én meg egyszerűen nem értem, hogy szeretheti így. Azt mondja, a szokás hatalma, a családjában minden férfit csak így látott kávézni, így fel sem merült benne soha, hogy máshogy igya. Az apja és a nagybátyja olaszosan, egyszerre felhajtanak egy kis csészével, innen eredhet a kávé iránti szeretete.

Mindennek tudatában üresen hagytam, egy nagy, gőzölgő bögrével a kezemben mentem vissza hozzá, mivel fogalmam sem volt róla, akar-e reggelizni. Az arcomra azonnal egy szeretetteljes mosoly került, ahogy megláttam őt ott aludni a sok-sok párna között, egyetlen mozdulat nélkül, még a lélegzetvételei is békések voltak.

Nyugodtabb és aranyosabb volt, mint amilyennek valaha láttam.

Jó volt nézni, ahogy pihen, örültem, hogy az előző napi ingerültségének, gondterhelt arckifejezésének nyoma sem volt. Eszemben nem volt felébreszteni, inkább csendesen kezdtem elfoglalni magam, a kávémat szürcsölgetni, mikor meghallottam a postásunk össze nem téveszthető, szó szerint agresszív csöngetését. Mintha csak megfejelné ilyenkor azt a szerencsétlen gombot a bejárati ajtó mellett, rengetegszer, bármiféle szünet nélkül terrorizál minket, míg ajtót nem nyitunk.

Jimin természetesen megébredt erre – nem csoda, erre még a halottak is felkelnének -, így szinte kiugrottam az ágyból és odarohantam a bejárathoz, amiben, mint mindig, akkor is a csöppnyi, kövérkés postásunk ácsorgott, a szokásos pirosra festett szájával, epés, igazán „frappáns" megjegyzésekkel illetett, míg aláírtam a papírját. Alig vártam, hogy lerázhassam végre, az ajtó becsapása után lehajítottam a leveleket a kisasztalra, hogy visszamehessek Jiminhez, aki már éberen pislogott maga elé, még mindig hanyatt fekve, ugyanott, ahová jó pár órája ledöntöttem. Az arcán mintha egy aggodalmas szemöldökráncolás vagy fintor ült volna, így csak halkan, visszafogottan köszöntem neki, nagyon lassan sétálva az ágy másik oldalára.

- Jó reggelt! – motyogtam neki csöndesen, lassan ereszkedve le a matracra, az egyik lábszáramat magam alá fordítva. Csak kémleltem a szemeit, kétségbeesetten figyeltem a tekintetét, amit csak nagyon lassan fordított rám.

- Neked is! – futtatta a hajába az egyik kezét, karját a levegőben tartva, majd kissé mintha irritált módon dörzsölgette volna meg a szemeit. Pont ettől tartottam.

- Tudtál aludni? – kapargattam idegességemben a lepedőt, csakis azt fixírozva, mivel Jimin szemei túl rémisztőnek tűntek akkor, féltem, hogy már temethetem is a kapcsolatunkat. Tényleg úgy tűnt, hogy megbánta, hogy a pillanat hevében cselekedett, amit tiszta fejjel már visszavonna. Csak hümmögött. Annyira kínosnak éreztem az ezután beállt csöndet, egyszeriben annyira elkezdtem szégyellni magam, nem is tudom, miért. Egyszerűen fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, hogy fel merjem-e hozni a tegnap éjszakát, pedig úgy szerettem volna beszélgetni vele. Legvégső elkeseredettségemben a még mindig meleg kávésbögrét vettem az ujjaim közé, hogy átnyújthassam neki. – Főztem kávét, gondoltam, jól fog esni. – mosolyogtam rá, csak egy leheletnyit közelebb húzódva hozzá, felé tartva a bögrét. Tágra nyílt szemekkel nézett az ujjaim közt nyugvó porcelándarabra, lassanként pedig egy édes mosolyocska kúszott az arcára.