Vetkőzzetek!

Mérföldkő

Idegesen doboltam a tollam hegyével a négyzetrácsos papír felületének egy konkrét területén, egyáltalán nem véve észre, hogy teljességében megfeledkeztem a megoldandó feladatról, az elmémet pedig csakis egyetlen, képzelt szituáció uralja. Legalább százszor futott már le lelki szemeim előtt az eltelt idő folyamán, mióta Jimin elindult tőlünk haza a „lopott" kis találkánkról. Még önmagamat is megleptem vele, hogy ez kattog a fejemben, erőskezűen kiutasítva minden egyebet, mintha hirtelen egy új étrenden élt volna az agyam. Normális esetben a gondolataimat egyedül az a tevékenység uralta volna, melyet Jiminnel csupán egy órája csinálhattunk, holott máskor még sok hatvan perces távlatban ködösítette volna el az ítélőképességemet. Újra és újra lejátszódott a fejemben ugyanaz a séma, a teljesség igénye nélkül azonos párbeszédekkel. Láttam magam előtt, ahogy Jimin otthon ül, és a nappalijukban elterülő kanapék egyikén várakozik, míg a szülei be nem lépnek a bejárati ajtón. Amint meghallja a zár kattanását, felkapja a fejét, mi addig a telefonja képernyőjének irányába szegeződött, most merőn fürkészi a boltívet. A hátralévő másodpercek számát az anyukája magassarkújának kopogásai jelzik.

Az édesanyját mindig is nagyon szép és elegáns nőnek képzeltem, bár sosem láttam fényképet egyikőjükről sem. Olyan hölgy képe derengett fel a szemem előtt, aki mindig frissen van fodrászolva, és tetőtől talpig tökéletes, aki legyen akárhány éves, a férfiak megfordulnak utána a kifinomultsága miatt.

Valószínűleg a rengeteg pletyka hatásaként az apját ijesztőnek vizionáltam. Magasnak, szigorú arckifejezésűnek, akinek egy fél tekintete elég, hogy az esetlegesen kisgyermeki rakoncátlankodáson kapott csemetéit azonnal rendre utasítsa. Mindettől függetlenül biztosra vettem, hogy jóképű ember, hiszen lehetetlen lett volna Jimint összerakni két jó genetikai állomány nélkül.

Nem tudtam eldönteni, Jimin ebben az esetben is olyan laza-e, mint mikor nekem vázolta fel a helyzetet a délelőtt folyamán, vagy a szülei előtt ekkor feszült. Saját magamból kiindulva a második opciót választotta az agyam, de rátéve a hozzá illő filtert, miszerint olyan kiválóan tettetné a fesztelenséget.

Kétség nem fér hozzá, az apja azonnal a tárgyra térne, nem késlekedne kérdőre vonni Jimint, aki kísérletet tenne arra, hogy elüsse a szituáció élét, például elbagatellizálná a kapcsolatunkat előttük, amit a szülei nem vennének be. Hiába mondta nekem, hogy nem akarja letagadni vagy titkolni, egyszerűen ez a természetes reakció, ha az embert kérdőre vonják. A képzeletemben ezután szó szót követ, de a végeredmény mindig ugyanaz. Felszólítják Jimint, vessen véget ennek az egésznek, amire ő rábólint.

Mire ezredszer is a végére érek ennek a konfliktusnak, picit magamhoz térek, és a füzetemre tekintve konstatálom az időközben keletkezett tintapacát a lap jobb csücskében. Egy nagy gondot sejtető sóhajt engedek ki magamból, ami megtáncoltatja a homlokomba lógó hajtincseket, az idegvégződéseim pedig a lecsukott szemeim ellenére is jelzik nekem a visszatértüket alapállásba. Nagyjából ekkor döntöttem úgy, hogy teljesen feleslegesen ülök a matekfüzet felett jelen pillanatban, ha a gondolataim a közelben sincsenek. Így megindultam a konyhába, ahol szokás szerint csakis a főzés közepén tartó Anyát találtam. Mivel nem szóltam semmit, halvány mosollyal a szája sarkában, lágy hanggal érdeklődött.

-        Mi a helyzet, szívem?

-        Kicsit feszült vagyok – mondtam, miközben kifejezéstelen arccal figyeltem a kezeit, amelyek azokat a már jól begyakorolt, szinte programszerű mozdulatokat végezték.

-        Nem is kicsit tűnsz feszültnek. Mi a baj? Történt valami? – pillantott fel rám, enyhe, de nyugtató éllel a hangszínében, amely jelezte számomra, komolyan veszi, amit mondani fogok.