Vetkőzzetek!

Cikázó

Csupán másnap reggel csapott belém a felismerés, miszerint én tényleg Jiminék házában vagyok, akinek a szülei vagy a testvére is itthon lehet. Sokan, sok mindent pletykálnak Jiminék házáról és családjáról, ami megnehezíti a dolgomat, mert egy biztos forrásom sem volt még, de ezen „vélemények" teljes kizárása képtelennek bizonyult.

Van, aki azt mondja, telis tele van fegyverekkel, illegális anyagokkal, de ha a józan eszemet használom, tudtam, ez így nem lehet igaz.

Miért tartana otthon ilyesmiket?

Akármennyire is próbáltam elkerülni az efféle pletykákat, akaratlanul is beférkőzték magukat az elmémbe, és idegesség költözött belém a tudattól, hogy én ebben a házban vagyok ébren, miközben Jimin alszik mellettem. Körbenézve azonnal megpillantottam a hatalmas teraszajtót, ami a szobájából nyílt. Magasan voltunk, kb. a 2-3. emeleten. A szoba világos volt, főleg mivel a nagy ablakokon beszűrődött a napfény. Az ágy mellett cigarettás dobozok tömkelege hevert, kartonokban állt egy kisasztalon Jimin elsőszámú függőségének tárgya. Az összes bútor sötét színű, keményfából készült, egyszerű, letisztult formákban kivitelezve. Semmi dísz vagy csicsa. Egy porszem sem volt sehol, a cigaretta szagnak jele sem volt, a fémes színű hamus ragyogott a tisztaságtól. Az egész szoba rendezettséget sugallt, amiben mindennek helye van, egyedül a ruháink hevertek szanaszét a padlón és az ágyon, melyen törtfehér huzat virított.

Jimin mellettem feküdt, bal karja a mellkasomon pihent, én pedig nem bírtam megállni, hogy felé ne forduljak, és magamhoz ne húzzam.

Megcsókoltam a homlokát.

Akkorra még halálosabban szerelmes voltam belé, mint az a legvadabb elképzeléseimben szerepelhetett. Nagyon szerettem volna, ha megosztja velem a titkait is, de amit adott nekem is éppen elég volt, hogy a végletekig boldog legyek. Boldoggá tett, pedig annyira nem ismertük egymást, de reménykedtem benne, hogy lassanként magasabb szintre lép ez is.

Ebben a tudatban hunytam vissza a szemeimet, hiszen félálomban jóval gyorsabban peregtek az idő homokszemei, mint ébren, egyedül merengve.

Legoptimálisabb helyzetemből egy erőteljes ütődés hangja billentett ki, minek hatására elnehezült szemhéjam kis résen keresztül beszűrődni képes fényt engedett a pupilláimhoz.

Néhány a fáradtságtól ragacsos érzetű pislantás után egy, az enyémnél is zavarodottabb szempárral találtam szembe magam, mely abban az állapotomban el sem jutott a tudatomig. Bágyadtan döntöttem vissza az arcomat egyenesen Jimin dús hajkoronájába fúrva azt, mely a nyakhajlatomban talált menedéket magának, míg halk, konstans koppanásokra nem figyeltem fel.

Rövid idő után felismertem a porcelán összetéveszthetetlen hangját, mikor összekoccan egy ugyanolyan anyagból készült porcelándarabbal. Szemöldökráncolva emeltem meg a fejemet, hogy az akkor hatalmas ricsajnak tűnő, kis zaj irányába pillantsak, melynek keltőjét egy idős, alacsony asszony személyében fedeztem fel. Szegény zavartan, földbe gyökerezett lábbal meredt a szemembe, újra és újra végignézve az egész testem nagyságán, még a takaró fedésében is.

Hirtelen én is megmerevedtem, csak néhány másodperc síri, kínos csönd után tudtam kiküzdeni magamból egy tiszteletteljes köszönést, mire az ő reakciója csak egy ideges szemrángás, majd egy ajtóbecsapás volt, miután levágta az asztalra a kezében szorongatott csészét a csészealjjal együtt.

Minden, amit tenni tudtam, egy ingerült sóhaj kieresztése volt.

Onnantól képtelen voltam tovább aludni, csak idegesen feküdtem Jimin mellett, és azért könyörögtem, hogy végre felébredjen, hogy megnyugtasson, ettől nem történt katasztrófa, felébreszteni viszont már nem volt szívem. Olyan nyugodtan pihentette a fejét a mellkasom szélső részén, olyan lágyan szívta be és fújta ki a levegőt, hogy minden alkalommal az áramlás útjába eső hajtincse annyira lebbent meg, mintha csak a szellő játszadozna vele az udvaron, egy cigaretta elszívása közben, melynek illatát a haja már korábban átvette, egy enyhe mértékben meg is őrizve azt.

Az előtt nem túlzottan kedveltem, ha az aktuális párom a cigarettának hódol, mint szenvedélynek, hiszen nekem, mint nem dohányzónak elég orrfacsarónak hatott.

Jimin esetében mégsem tudott érdekelni.

Az ő lényéhez számomra hozzátartozott a dohány szaga, bár pontosan nem tudom, miért. Elképzelhető, hogy az általa használt parfümnek volt a cigarettafüst ilyen elképesztő komplementere, de az ezen keverék által keltett hatás nálam egészen garantált volt, ahányszor csak az orromba szökött.

Ennek megfelelően magamhoz is öleltem, puszit nyomva a fenséges, tiszteletet parancsoló arccsontja ívére.

Minden mozzanata olyan elképesztő, utánozhatatlan stílusról árulkodott.

A hangszíne, melyet mindig halkan hallatott, mégis az egész szobán keresztülhatolt az orgánuma, mely könnyedén szeli a levegő minden atomját. Sosem emelte fel azt, pontosan tudta, hogy elég ránéznie valakire ahhoz, hogy az illető az egész életét átgondolja egy konfliktushelyzetben. Épp ezért tartottam a jövőbeni vitáink mindegyikétől.

Gondolataimból viszont már az ő simogató keze rántott ki, feledtetve velem minden aggodalmat.

Az előtt csak egyszer simított így az arcomra, mikor legelőször csókolóztunk. Ahogy az a gyönyörű emlék felidéződött bennem, nem bírtam ki, hogy ne nyomjam hívogató, kissé önelégült mosolyocskára húzott ajkaira a sajátjaimat, hogy lágyan masszírozgassam a már így is kissé megduzzadt párnáit.

Könnyed érintések és zavartalan másodpercek voltak ezek, csak kettőnkkel. Velünk, mint már lassan összerázandóban lévő, egymáshoz kétségtelenül vonzódó párossal.

Néhány nyugalmas, ébredezős perc és semmiségekről szóló eszmecserék után ismét eszembe jutott a néni, aki reggel benyitott a szobába, én pedig még éberen sem tudtam őt hova tenni.

Jimin azt mondta, a szobalányuk az a fiatal, akit a kórházban láttam.

Csak remélhettem, hogy nem a családjuk egyik tagja volt.

- Jimin... - kezdtem neki, közben lágyan a fedetlen oldalát cirógatva.

- Hmm? – irányította figyelme egy részét a szavaimra a rövid körmeim okozta, kellemes borzongáson felül.

- Reggel benyitott ide valaki. – csupán csak a lélegzetvételén éreztem, hogy az idegei kicsit megfeszültek a szavaimra, de a szeme továbbra is csukva maradt, az arca nyugodtságot tükrözött.

- Gondolom, Meiyong lehetett.

- Nem, valaki idősebb. – fúrtam az orromat a nyakhajlatába, miközben ujjaim folytatták a bőre cirógatását.

- Legalább teljesen meztelenek voltunk akkor? – szusszantott egyet.

- Nem. Csak azt látta, hogy egymásra dőlve alszunk. – feleltem megnyugtatni vágyva őt. – De ki volt az? – erre csak felnevetett, még mindig csukott szemekkel fekve a karjaim között.

- Akkor legalább lett volna egy szaftos sztorija apám részére. – nyitotta ki a szemeit körbepillantgava a szobában. – Egyébként ő is a szobalányunk. – legalább már annyival nyugodtabb vagyok, hogy nem egy családtagnak mutatkoztam be ilyen fényesen.

- Gondolod, el fogja mondani neki?

- Nem gondolom, hanem egészen biztos vagyok benne, de az sem túlzottan érdekel. – rántott vállat lágyan.

- Nem lesz balhé belőle? – pillantottam rá kétségbeesetten. Nem annyira vágytam szálka lenni a maffiafőnök szemében, ne meg persze Jimint sem volt éppen célom konfliktushelyzetbe hozni az apjával. – Mert ha igen, máris megyek. Mondhatod azt, hogy egyéjszakás dolog volt. Én nem bánom. – az utolsó mondatom már nem annyira esett jól saját magamnak, de el sem tudtam képzelni, Jimin apja mire képes, ettől pedig mindkettőnket meg akartam kímélni.

- Dehogy. Maradsz, ahol vagy. – jelentette ki egész határozottan, egy másodperc hezitálás nélkül. – Majd biztos egy öregasszonytól ijedünk meg. – fonta karjaim köré a sajátjait, még inkább befészkelve magát a közelségembe.

- A szüleid nem tudom, mennyire fogják díjazni ezt, Jiminnie. – csókoltam rá az enyémnél annyival sápadtabb bőrére.

- Azzal te ne törődj, majd elrendezem. – hunyta vissza a szemeit, mire én egy puszit nyomtam a selymes fürtjeire, és hagytam, hogy teljesen elterelje a figyelmemet erről a szituációról, pusztán a létezésével.