Majd ha piros hó esik

1.3K 145 24
                                    


Négy hónap telt el azóta, hogy új iskolába kerültem, és hiszem, hogy mondhatom azt, hogy sikerült beilleszkednem. Rengeteg új barátom lett, az új osztályom mondhatni, tárt karokkal fogadott, sokat járunk együtt bulizni és az a legjobb, hogy kb. mindig ők hívnak, hogy menjek velük. Ez alatt az idő alatt legjobb barátok lettünk Eunjival, ami kicsit fura, hiszen azelőtt még sosem volt lány legjobb barátom, bár Eunji tényleg a szívem csücske. Mindig számíthatok rá, ahogy ő is rám, főleg mióta bevallottam neki, hogyan is érzek.

Hát, igen. Bevallottam neki, hogy meleg vagyok, hogy még a szüleim is tudnak róla, akik már maximálisan támogatnak is benne, főleg mert apám pszichológus, így pontosan tudta, hogy semmire nem megoldás, ha kijelenti, hogy márpedig ez nem igaz, hiszen én mindig őszinte voltam a szüleimmel, mindent elmondtam nekik a legelső csókomtól kezdve az első szexuális élményemig. Azonban azt, hogy a fiúkhoz vonzódom, elképesztően nehéz volt közölnöm velük, sok időbe telt, mire rávettem magam a vallomásra, biztos akartam lenni benne, hogy tényleg így van, nem csak valami múló érzés. Anya nagyon nehezen szokta meg a gondolatot, de gyakran már ő kérdezget, hogy van-e valami szemrevaló srác.

Vanni éppen van, ez pedig az Eunjinak tett vallomásom másik fele, ami végleg ledöntötte köztünk a falakat, így pedig már teljesen nyíltan beszélgethetünk mindenről. Elmondtam neki, hogy gyakorlatilag az első látásra beleszerettem az erre legalkalmatlanabb személybe, Jiminbe. Hiába, ezt sajnos nem én döntöm el, de az biztos, hogy akárhányszor meglátom, egyre jobban beleszeretek. Hiába, ha még arra sem méltat, hogy rám köszönjön, én meg nem merek rá. Félek, hogy hülyének nézne, hogy mi a rákért köszönget neki ez a nyomorult idióta, akivel még sosem találkozott. Mert teljesen biztos, hogy ő még csak nem is emlékszik rám. Bele sem merek gondolni, hány lány fordulhatott meg az ágyában 4 hónap alatt, míg én éjszaka álmatlanul forgolódtam miatta. Végül is mindegy, mert tudom, sosem lehet esélyem nála, így próbálkozom ismerkedni másokkal, de végül úgyis félreteszem őket, mert mindben csak Jimint keresem. Volt olyan, aki tökéletes lett volna, a szüleim kérdezték, hogy miért nem jövök össze vele, de egyszerűen nem tudtam megindokolni. A végén Eunji húzta ki belőlem az igazat, hogy azért nem jövünk össze, mert a másik srác nem Jimin. És az a legszomorúbb, hogy képtelen vagyok változtatni ezen. Őt akarom, őt szeretem, pedig ő a létezésemről sem tud. Nap nap után úgy megyek el mellette a folyosón, hogy epekedek még azért is, hogy rám pillantson, de még ennyit sem tesz. Rám sem néz, még csak arra sem méltat, hogy foglalkozzon velem. Elkeserítő, de ő sajnos megközelíthetetlen. Sokáig gondoltam, hogy jobban is járok így, nem akarok belekeveredni a maffiás ügyeikbe, de már eljutottam odáig, hogy még ez sem érdekel. Szeretem, pedig annyi rossz tulajdonságáról tudok már.

A szórakozóhelyen, ahol most vagyunk is, csak rá tudok gondolni, hogy milyen lenne vele táncolni itt, vajon hogy érne hozzám? Gyengéden vagy inkább birtoklóan? Kihívóan viselkedne annyi alkoholtól, ami bennem van? Vajon milyen típusú részeg lehet?

- Rosszul vagy? – vajon ezt a kérdést ő is feltenné, ha itt lenne velem? Vajon gyengéden belenézne a szemembe vagy csak hanyagul tenné fel a kérdést egy huncut vigyorral a szája szélén, mivel ő még részegebb lenne, mint én? – Hoseok, jól vagy? – rázott meg Eunji.

- I-Igen, persze. – tértem vissza a valóságba. Szent igaz, hogy kezdtem meglehetősen részeg lenni, kissé támolyogtam, a buli sem volt a legfaszább és a társaságot sem igazán éreztem magaménak, aki a teremben összegyűlt. – Bocsi, Eunji, de én inkább most lelépnék. Nem baj?

- Nem, dehogyis, menj csak, ha nem érzed jól magad. Én még maradok, mert WonHo nagyon rám van akadva, hátha összejönne valami.

- Jó, persze, vigyázz magadra! Mindenképp írj, amint hazaértél! – indultam kifelé a teremből.

- Okés. Szia!

Ezzel ki is léptem a jéghideg februári levegőre, ahol azonnal a nyakam köré csavartam a sálamat, a kabátomat pedig összecipzároztam magamon. Mocskosul hideg volt odakint, a kifújt levegőmben lévő nedvesség azonnal ráfagyott a szám elé húzott sálamra, a tincseim lassanként kezdtek összefagyni, ahogy egyre gyorsabban szedtem a lábaimat a szintén lefagyott betonon. Félúton már dideregtem a csípős időjárástól, így eldöntöttem, hogy mindenképpen le fogom vágni az utat hazafelé, hiszen biztosan nem bírom ki, ha a hosszabb, kivilágított úton megyek. Nem volt a legjobb környék, de mindenhol csönd honolt, egyetlen apró nesz sem zavarta meg a téli éjszaka csöndjét. A lakásokban már sehol sem égett villany, már mindenki aludt éjjel 3-hoz mérten. Ahogy egyre haladtam előre, fogyni kezdtek a házak és lakások, helyüket pedig lepukkant raktárak és egy gyártelep vették át. Nem szerettem ezt a környéket. Undorító volt, sosem jöttem erre szívesen, de nem féltem, hogy bármi bajom eshet, hiszen nincs még egy akkora barom, aki ilyen hidegben az utcákon járkálna, főleg errefelé, ahol lakások sincsenek. Ez a környék a viszonylag kisvárosunk egyik szégyenfoltja, amit nem túlzottan közelítenek meg, hiszen a városközponttól annyira nincs messze, mégis egy ilyen géptemető, betonóriás, ami leginkább raktárként szolgált a tulajnak. Az öregek folytonosan petíciókat írnak az átalakítás elérésére, de hogy őszinte legyek, engem nem túlzottan zavar, mert így könnyen használható átjárónak a kerületek között.

Egy széles betonrészre érkeztem, amin feltehetően teherautók járhattak egykor, még mielőtt a cég, ami a telepet üzemeltette csődbe ment volna. A hatalmas betonlapok összeillesztései be voltak süllyedve az időjárás viszontagságaitól, a mélyedésekben pedig hó és latyak gyűlt össze. A hó teljesen érintetlen volt arra, láthatóan senki nem járt errefelé, mióta havazik, így élveztem, hogy egyedül az én lábnyomaim hagynak nyomot. Hosszú percekig gyönyörködhettem az érintetlen hópehely szőnyegen, míg egy összejárkált részhez nem értem. Zavaró volt, rengeteg különböző nyom borította az azelőtt makulátlan havat. A nyomok egyre sűrűbbek lettek, majd apró vércseppek jelentek meg mellettük. Eléggé megijedtem, a nyomok frisseknek tűntek, ahogy pedig előrébb haladtam, a vérből is egyre több lett. Gyakorlatilag nem mertem felnézni a talajról, amikor egy vértócsát láttam a lábaim előtt összefagyva. Ezer dolog fordult meg a fejemben, mi történhetett, de azt biztosan tudtam, hogy már nem teljesen mostani, hiszen a vér teljesen meg volt fagyva az aszfalton.

Ökölbe szorítottam a kezeimet és lassan felemeltem a fejem, de az egész hely üres volt. Egy lelket sem lehetett látni, de a lábnyomok tovább folytatódtak, ki gondolná, de pont arra, amerre nekem is mennem kellett. Nagyot nyelve az épülethez sétáltam és a fal mentén kidugtam fejem a másik utcarészre. A legvégén egy ember hevert a földön, körülötte pedig minden tiszta vér volt, ép olyan, mint egy disznóvágás helyszíne. Néhány pillanatig szuggeráltam a földön fekvőt, majd nagyon lassan elkezdtem közelíteni hozzá. Talpig fekete ruhák, amelyek szintén vértől áztatottak voltak, éjfekete haj, erős állkapocs, finom vonalak és piercingek garmadája. Innen már azonnal felismertem.

      -Jimin...

Vetkőzzetek!Where stories live. Discover now