Vetkőzzetek!

Tortúra és kilégzés

Mihelyst sikerült rekordidő alatt összekapnom magam, már rohantam is a kórházba, hiszen már így is későre járt.

A kissé dohos falak közé érve azonnal Jimin kórterme felé indultam, ahova benyitva már egy teljesen idegen család állt körbe egy kisgyereket, aki a frissen műtött és gipszelt karját fájlalta. Értetlenül fordultam sarkon, hogy megkereshessem anyát, kit nagy nehézségek árán sikerült felkutatnom, aki közölte, hogy Jimin már nincs ott, mivel saját felelősségére hazament ilyen rettenetes állapotban.

Anya bevallása szerint Jimin szüleinek felhatalmazásával jöttek férfiak, a többi orvossal pedig jobbnak látták, ha nem ellenkeznek velük, így kitöltötték a papírokat. Jimin az elmondások szerint nagyon nagy szenvedések közepette tudta összeszedni magát annyira, hogy el tudják vinni onnan, anya szerint kb. orvosi csoda, hogy el tudta hagyni az épületet.

Mondanom sem kell, hogy én már ekkor kezdtem halálra aggódni magam, ami még jó sokáig kitartott, hiszen ahogy a napok követték egymást, semmi információt nem tudtam meg róla, pedig még Sugáékhoz is odamentem, minden félelmemet félretéve, de ők sem tudtak nekem semmivel szolgálni, amitől csak még jobban kétségbeestem. Minden áldott nap reménykedve jártam iskolába, hátha végre láthatom őt, de 4 teljes hónapon keresztül semmi hírt nem kaptam róla, a tanáraink sem tudtak semmit. A napjaim egyre unalmasabbak és egyhangúbbak lettek, semmi kedvem sem volt felkelni reggelente, csak vonszoltam magam a folyosókon, nem nagyon volt jókedvem sem. Eunji próbált vigasztalni, felvidítani nem igazán sikeresen, de tényleg végig mellettem volt. Folyamatosan próbáltam megtudni róla valamit, de egyszerűen mintha elnyelte volna a föld, senki nem hallott felőle.

Időközben anyáék is nagyon elkezdtek aggódni értem, apa már nagyon feltűnően próbált beszélgetni velem, amihez elég egyértelműen nem fűlött a fogam, így pedig levonta a szakértői következtetést, miszerint enyhe depresszióm van. Ezen teljesen felpörögtek, már kb. megszállottan kérdezgettek a napomról, amin sosem történt semmi, ők pedig fáradhatatlanul üldöztek a kérdéseikkel.

Bármerre jártam az iskola környékén, vagy a netes oldalaimon mindenki róla beszélt, azt találgatták, mi lehet vele. Még ha akartam volna se tudtam volna elfelejteni őt egy pillanatra sem, olyan érzés volt, mintha minden gondolatom csak körülötte forogna, lassan kezdtem begolyózni. Nem tudtam aludni, rémálmaim voltak, amikben csak rohantam a sötétségben és őt kerestem, de sosem jutottam el sehová, csak órákon át futottam a lábaimat nem kímélve, teljesen egyedül. Nap, nap után ugyanazokat álmodtam, néha olyanokat, amikben őt bántják, mintha visszarepültünk volna arra az éjszakára, amikor rátaláltam a raktáraknál. Láttam, ahogy megverik, de nem tudtam tenni semmit, még kiabálni sem, hiszen a torkomon egyetlen hang sem bírt kiszökni, a végtagjaim ólomnehezek voltak, mintha valami mázsás súlyú ült volna rajtam, egy ugyanakkora teher pedig a szívemet nyomná. Úgy három hónap eltelte után minden reggel az izzadságomban úszva ébredtem hasonló rémálmok után arra, hogy valamelyik szülőm kelteget, én pedig a szememből álmomban kiszökött könnyeket próbáltam rejtegetni előlük. Természetesen az ilyen éjszakákat nulla pihenéssel nyugtáztam, amitől teljesen erőtlen lettem, kedvetlen, egyedül a tanulás töltötte ki a napjaimat, mivel még ahhoz sem volt erőm, hogy az osztálytársaimmal legyek. Időközönként, amikor a szervezetem már annyira ki volt merülve, apukám adott valami altatót, hogy miután az kiütött, legalább tudjak pihenni egy keveset, de ezekből is hasonlóan ébredtem, mint minden reggel, mégis pár óra már nagy megnyugvás volt nekik.

Nem tudom, akkoriban egész pontosan miért is rázott meg annyira az, hogy Jimin nem volt ott, hiszen addig sem kommunikáltam vele túl sokat, csak a tény, hogy addig minden nap láttam és a közösségi oldalaira is sok-sok képet töltött fel magáról, ami hirtelenjében maximálisan megszűnt, sok aggodalmat váltott ki belőlem.