Vetkőzzetek!

Mennyköves ménkű

Ezután a nap után azt hittem, minden rendben lesz, hogy tudom folytatni onnan, abból a rajongásnak nevezhető állapotból, amilyen a balesete előtt volt, de az élet mást hozott. Idővel feltűnt, hogy már nem tudom beérni annyival, hogy nézhetem távolról, nekem kontaktus kellett, hogy beszélhessek vele, hogy érezzem az illatát újra és újra. Bár mindig köszönt nekem, néha váltottunk is pár szót, de sehogy sem tudtam elérni nála egy hosszabb beszélgetést, így a hirtelen jött életkedvem napról napra egyre jobban visszaesett a régi állapotára, míg már megint szinte vonszoltam magamat a folyosókon.

A szívemnek már nem volt elég, ami régen, nem bírta tovább a várakozást, a végeláthatatlan, reménytelen reménykedést, a folytonos csalódásokat.

Elegem lett.

Még megközelíthetetlenebbnek éreztem őt, mint azelőtt. Hiába beszéltünk egymással és voltunk köszönőviszonyban, már nem tudtam beérni ennyivel.

Kellett nekem az az ember, ha pedig nem kaphatom meg, kellett volna, hogy ő maga mondja a szemembe, őrüljek is bele a tudatba és a keserű szavaiba, nem bírtam már elviselni ezt az állapotot.

Többször éreztem kísértést arra, hogy pontot tegyek ennek az egésznek a végére, odamenjek hozzá és elmondjam neki, mit is érzek iránta már olyan régen, ami egyenlő lett volna az instant kosárral és egy életre elveszett lehetőséggel.

Valahogy mindig a reménytelen, tudatlan, önámító lebegést választottam inkább, minthogy szembenézzek a valósággal, miszerint sosem fogok kelleni neki, hiába viselkedik velem normálisan, nem szeretne engem soha. Akárhányszor megláttam őt, olyan érzés volt, mintha az önbecsülésem amúgy is rohamosan fogyatkozó téglakupacából lekerült volna egy-egy elem, a gyomrom görcsbe rándult, csak meredtem rá, az agyamban pedig újra és újra csak az villogott, mennyire nincs esélyem egy hetero embernél, aki bárkit megkaphat, akit csak megkíván.

Ennél fájdalmasabbat még sosem éreztem, nem is igazán tudok elképzelni rosszabbat, mint egy olyan ember után epekedni, aki soha nem fogja viszonozni a szerelmed egyetlen kis részét sem, ilyen hosszú időn át reménykedni abban, hátha történik valami csoda, de sosem fog.

Úgy gondoltam, ismét a padlón vagyok, ennél rosszabb már nem lehet, de mint mindig, akkor is tévedtem.

Néhány hét szenvedés után megadták nekem a végső szúrást, amit egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan kezeljek, mit tegyek, hogy ép elmével jöhessek ki ebből a szituációból.

Csütörtök, hetedik-nyolcadik óra.

Dupla tesi, én pedig lesérültem még napokkal azelőtt, így ki kellett ülnöm. A fiúk a már szokás szerint felosztott csapatokba rendeződve fociztak, a lányok pedig az eső miatt csak a lelátón ültek és szurkoltak nekik. Őszintén, akkor nem is bántam, hogy nem kell két órán keresztül bármiféle szünet nélkül fociznom a nulla életkedvemmel Jiminék csapata ellen, akik az agresszivitás újabb formáját mutatták be nekem, profizmussal keverve. Egyszerűen tudták, hogy jók. Nem bántak néhány vércseppet feláldozni a győzelem oltárán, legyen az az övék vagy az ellenfeleiké.

Mint mindig, akkor is csak benne gyönyörködtem, a hihetetlen erős rúgásaiban, ahogy az izmai megfeszültek a lábán minden alkalommal, a vonzó, szálkás testében, amire a teljesen átizzadt tesipólója rá volt tapadva, a cselezései zseniálisak voltak, a kisfiús mosolya az arcán pedig egy tökéletes gyilkosság volt számomra. Mikor a tanárunk végre lefújta az első meccset, Jimin lazán a pálya széléhez sétált, hátratúrta az izzadtságtól nedves éjfekete tincseit, majd egy dinamikus mozdulattal a pólója nyakához nyúlt, hogy levehesse magáról a nedves anyagot. Már akkor szignóztam a végrendeletemet.