Irományaim

Vihar

A táj nyugodt volt.

A gyenge szélben alig libbentek meg a fák ágai, vagy a fűszálak. A varjak károgva vonultak az égen, és a télire ittrekedt verebek hangosan csivitelve veszekedtek egymással a bokrok alján. Halk kutyaszó hallatszott valahonnan a távolból, mellette pedig néha felharsant egy-egy ijedt nyerítés.

Féltek.

Nem hiába, hisz a horizont messzi látképe sötét felhőket vonultatott végig magán, melynek hada egyre csak közeledett. Vad szellő karolta át a fákat és süvített keresztül a réteken, mint egy baljós halálmadár, ki a végítélet közeledtét viszi hírül. Sötét szárnya elfedte az égen járó napot, amitől a verebek riadtan rebbentek szét, megindulva jóval nagyobb testű társaik, a varjak után.

A kutya szűkölni kezdett. Vonítva kaparászott egy fa tárgyat, minek hangja tompán szállt a széllel, de még így is felverte a tájékon úrrá levő csendet.
És az ég ekkor megdörrent.

Mintha csak a mennyek országa készülne széthasadni. Éktelen volt, és féktelen. Amint a dörgés elült, villámcsóvák vakító fénye szelte át a sötét égboltot. Szinte látni lehetett az utánuk maradt törésvonalakat.

A szél felerősödött és az esőcseppek hidegzuhanyként indultak alá a felhőkből, felvervén a száraz föld finom porját. A mennydörgés basszusa ismét felharsant és az esőből hirtelen kiadós szemű zápor vált.

A zápor hurrikánként hajigálta a cseppekket és nemsokára igazi viharrá tombolta ki magát. A villámok és a kavargó eső messzeségben a szürke felhők egyre közelebb vonultak. A csóvák azon a ponton szabályosan megvilágították a tájat.

Az ég zengett és villámlások cakkozva szelték az esti eget. A felhők sűrű rejteke kavarogva, védelmezően követte az alakzatot, tartva a körgyűrűt, amin belül egy dolog volt csak: a vihar tomboló szeme.

Megpróbáltam egy ilyen képleírásos dolgot és ez mind arról a fenti képről jutott eszembe.