Irományaim

Új Könyv Ötlet?

...

- Maradj hátul - suttogta feszülten Johann, majd kinyújtotta pálcás kezét. A bot teteje megfeszült markában, majd szépen lassan lecsavarta és egy tokba rejtett vékony tőrt húzott ki belőle. A bot visszanyerte formáját, a muskétás tőr pedig megcsillant a kevés fényben.

Newton felnyikkant. A penge tükröződésében egy lény arcát vélte felfedezni: egy fekete sziluettet, két világító szempárral, mint egy éjsötét árnyék, amitől az ember tudatalattija mindig is félt. Felpillantott, mire a fegyver megfeszült Johann kezében. A lény egyenesen őket nézte.

Elfordította fejét, mint egy kutya, csak nem annyira aranyosan, inkább már horrorisztikusan, akár egy prédára leső bagoly.

- Mi vagy te? - motyogta csendesen Johann, apró szemei a teremtményt fürkészték.

Newt hallott már rémtörténeteket kiskorában. Hüllők, akik a mocsarakban ólálkodva ragadják el a csintalanokat, az oda merészkedő hívatlan látogatókat. Hínár a testük, fogaik akár a borotva és szemük sárgán csillog, amint éppen a lelkedbe bámul, míg benned a vér is megfagy a félelemtől. Korábban a mocsár közelében látott, mostanra nyomtalanul eltűnt erdőjárók, gyerekek; a történet terjedni kezdett... Pórul járt halászok meséltek ezekről kocsmákban, egy adag végkielégítő sörrel a kezükben, így a falusiak nem is nagyon hittek nekik. Elkönyvelték sokk okozta téveszméknek, megpróbáltak ráhúzni mindenféle racionális magyarázatot az esetekre, megfosztva azokat minden mitikus mivoltjuktól, a kevésbé ijesztő hatás kedvéért, így a mocsár démoni teremtménye hamarosan üres ködbe, az ember elméjének kínzó feledésébe merült. Nem volt azonban szokatlan az utóbbi időkben, hogy az ilyesfajta legendák megelevenednek, és ami egyszer szóbeszéd, hirtelen valóságos rémálommá válik. Newt pedig akármennyire is azért imádkozott, hogy hátralevő életében csak ebbe az egy lénybe ne botoljon bele, úgy tűnt a sors másként vélekedett.

A szörnyeteg felordított. Torkából mély, öblös, sípolásszerű hang tört fel, fokozatosan, szakaszosan, mintha hívogatva valamit, mire Newtonék mindketten a fülükre szorították kezüket.

- Te jó ég, Newton vigyázz! - harsogta Johann és Newt elé vetette magát. Igaz, ez az akciója majdnem kudarcba fulladt, révén sérülésének, de még időben megtámasztotta magát botjával. A lény leugrott magaslatáról, majd Johann mentőakcióját látva, már óvatosabban, de elindult feléjük. Karmok csattogtak a sötétben és egy fura, kereplőszerű hang rezegtette meg a szörny hangszálait, amint lépdelt. Johann ösztönösen, védelmezően Newt elé emelte kezét, míg a szúró tőr hegyét a közelgő veszély felé nyújtotta. A lény pedig várt. Csöndesen. Halálosan. Csak a három tüdő lélegzetét lehetett hallani a csendben, amint farkasszemet néztek a sötétben rejtező szörnyeteggel, ami szépen lassan egy fejjel magasabbra emelkedett a Newton-Johann párostól, fenyegetően fújtatva. Majd harapott.

Newt ordított félelmében és becsukta szemét, de Johann nem hátrált meg. Elszánt arccal döfött oda, ahol a lényt sejtette és fogait összeszorítva koncentrált, hogy jó pontot találjon el. A lény fájdalmasan felvonyított, hasonló hangon, mint Wolfram az erdőben. Johann visszahúzta tőrét, ami vérben úszott, és visszacsavarta botjába.

A művelet végeztével Newthoz fordult, fél kezét a férfi vállán nyugtatva.

- Fuss.
A háttérben a teremtmény még mindig vérző tagjával küszködve ordított, vonyított, olyannyira szenvedve, amennyire csak kitelt tőle. Newt hátán felállt a szőr, de még képes volt a másik szemébe nézni.

- Nem hagylak itt - közölte ugyanolyan fájdalommal a hangjában, mint amit a lény átél éppen - együtt másztunk ebbe bele, kiviszlek innen.
...

Nagyon tetszik ez a kis szösszenet, majd szerintem ez lesz a következő hosszútávú projektem könyvek terén.