Irományaim

Háborús Vers (Buszon Született)

Nem sok verset írok na. Csokonai talán megihletett így irodalom után.

A hon búja vágtat a szívünkön át,
Így menetel e szokatlan, fekete brigád
Egy sorban halad,
"Állj!" szól az őrnagy
"Fegyvert a kézbe! Az árkokba! Ne nézz le!"
S mi engedünk szépen, bambultan,
Mint valami folytonos furcsa reflex,
Hisz ezt csináljuk minduntlan

A front az oly csöndes, az éj szava megles,
Miránk figyel a vén hold,
Gondolkozik egyre,
"Vajh mi lehet, mi erre
Rávett ily tiszta, fiatal lelkeket?
Egymásnak fordulva öldökölnek egyre, ó mondd, mégis mi vett rá benneteket erre? "
De a válasz elmarad, a menet meg csak halad,
Így kutyagol e két sor

A táj oly kopár, csak a pernye mi száll,
S mi, mint hóhérok haladván irányába
Feszülten,
De nem felkészülten,
Vonul a hadtestünk az ellenség lövészárkába
Pattan a golyó és csattan a lánc,
A táborban valaki rakaszért kiált,
A dudás meg rázendít harci nótájára

Sisakom alatt a borotvált hajam
A hangtól egyszeriben égnek áll,
Mégis mi ez, ha nem
Egy végső menet,
Mitől többé, már nem is látod majd senkidet?
Csapatunk meglódul, rohanunk izomból,
Fegyverünk is megszólal, így üzenünk mi hadat!
De az ellenség is előrántja géppisztolyát

A halál hangja megszólal, csövükből füstölve sóhajt
Egy utolsót az élet aluszékony szikrája,
Ó te veszedelmes géppuska!
Ó ti bajonettek!
Ugyan mi használ itt,
Már nincs senki ki megment!
Bajtársak hullnak, s te örülsz hogy még jól vagy,
De beakad a závárzat, s könnyedén körbezár az ellenség ligája

Ki rest, s megállna, annak ez lészen utolsó órája,
S búcsúzhat örökre a földi léttől
De én meg nem állva,
Vetem magam rája
Kaszabolom menten, mígnem az meg nem retten,
És utoljára egy tőrt kirántva,
Szúr vele vaktába, hogy ne legyen hiábavaló halála,
Bár már nem lát a vértől

Utolsó erejével, ahoz fordul, mit érez,
Kezéből kiesik a tőr,
S a nyakam körül terem erős kezeivel, meg nem áll míg meg nem öl
És én ordítok:
"Még levegőt!"
De az nem ád,
S fejem hátrabicsaklik, mint könnyű nád,
Melyet letapos a prédára leső, gyilkos madár

Mégis mivé lett e világ melyben éltünk?
Íme hát egy eszméért ontjuk ki csupán lelkünk
Ó szabadság! De ugyan mi is a szabadság?
Egy szó, egy hit, egy árny csupán
Sírköveink bús falán?
Itt volt, itt élt ezért harcolt,
Szabad akaratából ezreket legyilkolt,
Így szolgálta a hazát?

Hanyatlik az ellen, hanyatlik a barát,
A háborúban nincs más csak a halál, mi vár
Íme az ember, ki öl, csak mert kell,
Csak mert egy irdatlan barom,
Nevén: a hatalom,
Úgy döntött ez így helyes
Ordítok én is, ordít az angol, kinek mellkasából, bár dől a vér,
Nem engedné el nyakam, a világ összes pénzéért

Így halok meg hát, a zajban, a sárban,
Nyomorogva egy angol kutya markában,
Ki ugyanúgy azt teszi csak, mi hazájának helyes,
Tudjuk, hogy nincs kiút,
Egyikünk se éli túl,
Mégis itt vagyunk, utolsó cselekedetinkel
Egymásnak árt a két ember, de miért?
Mert valaki azt mondta, ezt kell